Vékás Lajos

Mennyiben szuverén egy EU-tagállam jogalkotása? (Magánjogi kodifikáció az EU küszöbén)

Magyarországon az 1848-as forradalom - a polgári társadalom alapvető feltételeinek megteremtése érdekében - napirendre tűzte egy magánjogi kódex megalkotását is. Az áprilisi törvények egyike, az 1848. évi XV. törvénycikk elrendelte a Polgári Törvénykönyv elkészítését "az ősiség teljes és tökéletes eltörlésének alapján". A szabadságharc bukása megakadályozta e nemes terv megvalósítását. A Bach-korszakban egy császári pátens hatályba léptette az osztrák Polgári Törvénykönyvet. Ez a kódex alapjában véve tökéletesen kielégíthette volna azokat a társadalmi igényeket, amelyekre már az 1848-as áprilisi törvények is választ kerestek. Az a tény azonban, hogy ezt a törvényt a gyűlölt idegen hatalom kényszerítette a magyar társadalomra, itthoni elfogadását lehetetlenné tette.

Az érthetően túltengő nemzeti érzés az első adandó alkalommal lerázta magáról az oktrojált idegen jogot. Ahogy egy tisztánlátó kortárs jogtudós, Dell'Adami Rezső 1877-ben írta: "Nem a nyugodt megfontolás s előrelátó tapintat érlelte meg e tettet; a vulkánszerű nemzeti visszahatásnak egyik kifakadása volt, mely mindent száműzni követelt, mi az idegen ősellenség által behozatott volt. ... A népáradás ... elseperte az osztrák törvénykönyv hasznos lapjait. Nemzetünk belső jólétének végzetes molochja, a politikai tekintet, ismét elnyelt egy áldozatot: a rendezett magánjogot." Az 1861-es Országbírói Értekezlet a forradalom előtti feudális jogi elemekkel kötött kompromisszumok sorával alkotott átmeneti jogot, s életbe léptette az ún. Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat. Nemzeti felfogás és társadalmi haladás végzetes ellentmondása nyilvánult meg ezekben a fejleményekben - nem először és nem is utoljára a magyar történelemben.

A magánjogi szabályoknak ugyanis jelentős része nem rendelkezik ún. nemzeti sajátosságokkal. A családi viszonyok szabályrendszere és az öröklés rendje mélyebben gyökerezik egy-egy állam történelmi szokásaiban, valódi nemzeti hagyományokkal jobban átitatott. A magánjog középpontjában álló vagyoni forgalom joga viszont nem ismer nemzeti kereteket, és nem kötődik nemzeti sajátosságokhoz. Az adásvételi szerződés, a jelzálogjog, a hitelügylet, a beruházások szerződési joga és a polgárok és szervezeteik vagyoni kapcsolatainak megannyi magánjogi eszköze - szinte a természeti törvények következetességével - követeli ki magának a megfelelő jogi szabályozást, mindenekelőtt az adott életviszonyban részt vevő szereplők (jogalanyok) kölcsönös érdekeinek kiegyensúlyozott rendezését. Ahogy a budapesti egyetem egykori híres magánjogi professzora, Grosschmid Béni 1879-ben megállapította: a művelt államok vagyoni jogának fő elvei "tojás-tojásként hasonlók".

A Kiegyezés utáni gazdasági fellendüléstől is sarkallva 1900 és 1928 között több átfogó törvénykönyv-tervezet is készült, ezekből azonban - elsősorban politikai okokból - nem lett hatályos kódex. Így kerülhetett sor arra a paradox helyzetre, hogy hazánk első magánjogi törvénykönyvét 1953 és 1959 között alkották meg, egy olyan korban, amelyben a magánjog társadalmi alapja, a magántulajdon - az ismert módon - csak a minimumra redukált formában létezett. Nem meglepő ezért, hogy a rendszerváltás utáni mélyreható gazdasági és társadalmi változások, amelyek a magántulajdont és az arra épülő piacgazdaságot helyezték ismét társadalomfejlődésünk középpontjába, sürgető igénnyel követelik egy új magánjogi törvénykönyv létrehozását. Ez a kodifikáció 1998 óta folyamatban van, de a törvényhozási munkálatokra bizonyos "árnyékot vet" az Európai Unió közös joga.