Esterházy és Ingo Schulze: újdonságok az idei Könyvfesztiválon

Ismét belevethetjük magunkat a könyvek áradatába: Bret Easton Ellis díjátadójával kezdődött az év legnagyobb nemzetközi könyves rendezvénye, a híres frankfurti könyvvásár példája nyomán tizenöt éve életre hívott Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Ebből az alkalomból válogattunk az eseményre megjelenő friss kötetek közül, mit miért érdemes begyűjtenünk zsákmányszerző körutunk során. Íme, az idei "kötelezők": a futball és a család vonzáskörzetében maradó Esterházy, a még mindig Alföld-krónikás Grecsó, az első regényét író Karafiáth, a gyermekeknek rímelő Varró Daniék és egy (kelet)német rendszerváltás-regény. Nem bevásárlólista, ajánlat.

Agatha Christie félrenéz, a lányok beszélnek
(Karafiáth Orsolya: A Maffia-klub, Ulpius-ház, 2008, 259 oldal, 2999 Ft)

"Még kiskoromban elhatároztam, én leszek a legnagyobb pozőr Magyarországon, és úgy érzem, jó úton haladok." Amikor áthaladunk ezen a mondaton, úgy érezzük, rábukkantunk nemcsak Karafiáth Orsolya első regényének, de egész írói személyiségének tételmondatára. A hazai irodalmi élet strucctollas, neccharisnyás, cigarettafüstbe burkolózó, karádys verselő dívája ("kár volt búgnom, hogy ez lett a vesztünk") Agatha Christie-s felütéssel regénybe kezd, örül az olvasó, hiszen szereti a krimit, duplán izgul: tényleg megölték-e a hőst, és sikerül-e a Karafiáthnak?

Nehéz megfogalmazni, mi a tét, hiszen mindig kockázatos lépés, ha a költő prózát ír. A regény más alkotói habitust igényel, halkan mondjuk, azzal az előítélettel vettük kezünkbe a könyvet, hogy éppen az ellentétest, mint a Karafiáthé. A költő Karafiáth ezernyi maszkja csak ugyanannak a személyiségnek ezerszer variált alteregója, a regénynek azonban jót tesznek a karakterek, sokszínűbb lesz tőle, hogy úgy mondjuk. A tét tehát leginkább az volt, hogy vajon a próza bőbeszédűségében fel tud-e oldódni a különböző maszkokban tetszelgő lírai én. Mi drukkoltunk.

A regény felépítése trükkös: nem tudtuk összeszámolni, hogy hány betűtípus különböztethető meg a kötetben, nem tizenhárom, de sok, ezek különböző szólamokat képviselnek mind. Adva van tizenkét nő, akik valaha, főiskolai éveik alatt kedélyesen gyilkosoztak péntek esténként; és ehhez jön még a történet férfiszereplője, Lajos, akinek a játékklub után több évvel írt kusza levelei (ebből néhányat olvashatunk a regény elején) gyanút ébresztenek Ágotában (!), hogy talán Lajos körül valami titok lappangana. Biztató regénykezdet, szórakoztató és tartalmas olvasmányélményt ígér, optimistán hasonlítgatjuk össze az Agatha Christie-mottókat a fejezetek tartalmával, szőjük a szálat - a regény helyett is.

Mert a Költő nem bírt magával: elővette az évek során az asztalfiókba rejtett szösszeneteket, lírai élménybeszámolókat, szerelmi csalódások után kiírt fájdalmakat, nyelvészeti gondolatfutamokat, és mindezt összeszőtte a krimi-szállal, de csak lazán, mert elfedni nem akart semmit. A kész próza azonban nem olyan feszes, hogy nélkülözni tudná a cselekményt, ez nem baj, kevés írónak sikerül sztori nélkül is jó regényt írnia, de éppen ezért nem tanácsos elfeledkezni a történetről. Tizenkét nő egymás mellé tett szólama, siráma nem tesz ki egy regényt, főleg akkor nem, ha mindegyik olyan kísértetiesen hasonlít egymásra (a szerzőre?).

Hogy ez miként sikerült így, rejtély, hiszen ha az író nem árulta volna is el, hogy valóban egykori barátnőit kérte föl egy-egy rész megírására, a kötet végén található köszönetnyilvánításokból kiderül, hogy "vendégszövegeket" rejt az iromány. Ha ez így van, mégis miért érezzük azt, hogy a cseh úti naplót író vagy a szociolingvisztikai anyaggyűjtést végző Lajos, valamint a haját lenyíró, az agyonpiperézett, a macskagyilkos, a kiszolgáltatott, a színésznő, az orvosnő - mind Karafiáth Orsolyát takarják? Többségében jól eltalált, szépen megrajzolt jelenetek és litániák, amelyekért mindenképpen érdemes elolvasni a könyvet - csak a Lajos-keretet, a lányokat és a nyomozást hagyjuk el. Olvassuk úgy, mintha Karafiáth-jegyzetek lennének, és jól fogunk szórakozni - főleg a nők...

Az Agatha Christie-regényekben Poirot-nak vagy Miss Marple-nek a rejtély nyomozása közben gyakran eszébe jut egy kis rigmus, amely állandóan nyelvükön billeg, sehogy sem tudják elfelejteni, és amelyről persze a végén kiderül, hogy szentenciáját adja a történetnek. Nekünk a regény elejétől kezdve azok a sorok mászkáltak a fejünkben elűzhetetlenül: "Csak én birok versemnek hőse lenni, / első s utolsó mindenik dalomban: / a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam."