Esterházy és Ingo Schulze: újdonságok az idei Könyvfesztiválon

Ismét belevethetjük magunkat a könyvek áradatába: Bret Easton Ellis díjátadójával kezdődött az év legnagyobb nemzetközi könyves rendezvénye, a híres frankfurti könyvvásár példája nyomán tizenöt éve életre hívott Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Ebből az alkalomból válogattunk az eseményre megjelenő friss kötetek közül, mit miért érdemes begyűjtenünk zsákmányszerző körutunk során. Íme, az idei "kötelezők": a futball és a család vonzáskörzetében maradó Esterházy, a még mindig Alföld-krónikás Grecsó, az első regényét író Karafiáth, a gyermekeknek rímelő Varró Daniék és egy (kelet)német rendszerváltás-regény. Nem bevásárlólista, ajánlat.

Good-bye, Lenin és a nagyregény
(Ingo Schulze: Új életek, Európa Könyvkiadó, 757 oldal, 3990 Ft)

A 750 oldalas vaskos kötet merész tett, mind kiadói, mind olvasói részről, megéri a fáradságot, nem kell mondanunk, de a könyv harmadánál kezd megérni a gondolat, hogy a giccs egy bizonyos ponton túl nemcsak minőségi, hanem mennyiségi kérdés is. A Good-bye, Lenin másfél órában felvetett endékás-rendszerváltós problematikáját az író - ráadásul finoman érintve - nagyregényben bontja ki, amelynek masszív szövegtömegében sok téma és hangulat felbukkan, amelyek később - ha lesznek "rendszerváltás-regények" - nagy valószínűséggel kötelező kellékei lesznek az elbeszéléstörténetnek. (Ilyen például az első nyugati utazás, a keleti blokk kuckós melege, a tüntetések naiv lelkesedése, az idegenkedés a nyugattól, a disszidálás vágya és a lustaság, nyugati rokon, a csomag, híradók, az ideológia kiüresedettsége, dac - sok olyan dolog, amely akár minket is érinthet, ugye.) Minden rendszerváltásról szóló mű silány kulissza-kazalnak, harsány nosztalgia-vásárnak tűnik az Enrico Türmer nevet viselő elbeszélő zsibbadt levéláradatához képest. Uborkakonzerv, ugyan már. Az Új életek a rendszerváltás és a beköszöntő újkapitalizmus Thomas Mann-i (plusz fausti, vannak ám irodalmi hagyományok arrafelé!) igényű, átszellemített regénye.

Ingo Schulze Szimpla sztorik címen megjelent előző műve 29 rövid történetből állt, amelyeknek laza összekapcsolódása, utalásos hálója a kötet egyik legnagyobb erénye volt. Az új regény még inkább leleplezi szerzőjének lehengerlő kompozíciós tehetségét. Az Új életek cím alatt ugyanis egy türingiai kisvárosban, Altenburgban élő színházi dramaturg (később lapkiadó) körbe és egymásba fonódó levelezését olvashatjuk. A "közreadó", Inge Schulze bevallja, saját regényt akart írni, de amikor fellelte Türmer leveleit, "ráeszmélt", hogy azok regénnyé összeállva nálánál jobban beszélnek azoknak az időknek a "panorámájáról, amikor Türmer jövője, és nemcsak az övé, borotvaélen táncolt".

A bőségesen írt levelek születésüket tekintve egy fél évet fognak át, 1990 januárjától júliusáig kelteződnek; azonban a bennük elbeszélt történetmozaikok a briliáns szerkesztés nyomán kettős spirálú nevelődési regénnyé állnak össze. A három címzett közül kettőnek (Vera nevű nővérének és Jo nevű gyermekkori barátjának) Enrico az 1990-es év jelen idejű eseményeiről számol be, próbálkozásairól a lapkiadói szakmában, a mefisztói Barrista feltűnéséről, az új életben szükséges készségek fokozatos elsajátításáról, rulettfilozófiáról és a megnyíló lehetőségek ügyes kihasználásáról. A regény végén ott áll előttünk a trükköket lassan kitanult üzletember, akiről már az előszóból tudjuk, szép kiadói karriert futott be a kilencvenes évek elején.

A Nicolettának szóló levelek azonban önvallomásképpen a múltat bogozzák a gyermekkortól kezdve 1990 januárjáig. Az események a regény végén olyan szépen kapcsolódnak össze a többi levélben elmesélt történetekkel, hogy cseppet sem tűnik mesterkéltnek a Nicoletta-levelek gyónáskényszere. Ezekből az irományokból kapunk képet az iskoláskorról, a szárba szökkenő írói ambíciókról, a letöltött sorkatonai szolgálatról, az alkotói karrier kudarcáról és 1989 puskaporos hangulatáról. (Az íróval készített interjúból derül ki, Schulze először az egykori NDK iskolai világáról akart írni, ám aztán rájött, ehhez hozzátartozik a katonaság, az egyetem meg a berlini fal leomlása, így bővült a regény az évek alatt.)

A regény nagy játéka, hogy a levélíró csúsztatásaira a gondos "kommentátor" Ingo Schulze soha nem felejti el felhívni figyelmet, ellenszenvét nem leplezi, noha nem kell hozzá nagy kutatás, hogy a két élettörténet közti erős átfedéseket észrevegyük: Schulze is Drezdában született, klasszika-filológiát tanult Jénában, dramaturg lett egy kelet-türingiai kisváros színházában, majd a rendszerváltáskor Altenburger Wochenblatt néven alapított újságot.

Esterházy említette a Szimpla sztorik-hoz írott bevezetőjében, hogy a regény "életszerűen, ideológiátlanul, vidáman, mélabúsan, szikáran, drámaian, drámaiatlanul" beszél a rendszerváltásról. Ennek a könyvnek is fontos titka ez a drámaiatlanság, talán még inkább, mint az előzőnek. Az Új életek valahogy olyan lassan csordogálós, ide-oda folyós: 750 oldalra ömlik szét Türmer útkereső, gyakran kedélybeteg önreflexiója, erre mondja a Frankfurter Allgemeine Zeitung, hogy "szedált" elbeszélői stílus. A levelek tele vannak egyrészről kihagyásokkal, másrészről banális részletezésekkel, lényegtelen elemekkel, így duzzad a történet első pillantásra talán ijesztően vaskossá. Ám ebből következik az is, hogy egy hasonló léptékű történelmi fordulat ábrázolásában rejlő giccs (sőt az Ostalgie) veszélyét is messzire elkerüli: becsületes és belakható rendszerváltás-regényt tartunk a kezünkben, amely egy hamis hang vagy festett kulisszák nélkül beszél megváltozott viszonyokról, új életekről - még akkor is, ha ennek az az ára, hogy 750 oldalban fér csak bele.