Középkorú hülyegyerekek a Weezerben

Rivers Cuomo lazít a kemény kéz politikáján, engedi a többieket is dalokat írni, a Weezer pedig ismét szül pár biztos slágert, és egy közepes lemezt, ami ezúttal piros. A Ladytron életteli humanoidra emlékeztet negyedik lemezén, Paul Weller szólókarrierjének talán legjobb lemezével ünnepli 50. születésnapját, a Trousers széles inspirációs skáláról merít első lemezén, a nu-metál szép napjait sírja vissza a Disturbed, és egyre csak komolyodik a Zutons. Lemezajánló.

Paul Weller: 22 Dreams

Várakozások: Bár hazáján kívül másutt nem lett szupersztár, Paul Weller a brit rockzene egyik legfontosabb alakja, aki nemcsak egy szubkultúrát testesít meg, mint "Modfather", hanem valódi hidat képez a brit pop múltja és jelene között is. Az idén 50 éves Weller nem volt húszéves sem, amikor a Jam frontembereként ismertté vált, és akkor még a Who kellően fiatal és dühös utódját látta a zenekarban a sajtó, de rövid idő alatt a Jam nemcsak a punk és a hatvanas évek összekötője lett, hanem a korszak legnépszerűbb brit zenekara is. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján ugyanis hiába volt egy sereg új és fontos angol együttes a Clashtől kezdve a Joy Division-ön át mondjuk a Madnessig, a brit fiatalokat leginkább Weller és a Jam tudta megszólítani. Ugyanakkor ez fordítva is működött: a Jam annyira tipikusan brit maradt, hogy a fent említett zenekarokkal ellentétben (és még mondhatnánk tucatnyi másikat is) sosem futott be a szigetországon kívül is. 1982-es feloszlásáig a Jam megmaradt brit intézménynek, majd Weller hirtelen váltott egyet, és az amúgy is észlelhető soul és jazz-pop hatásokat egy új zenekar, a Style Council élén vitte tovább. Az együttes nemzetközi szinten komolyabb karriert futott be a Jamnél (még Amerikában is listákra került), de aztán az évtized végére ez is feloszlott, és azóta Weller szólóban aktív, méghozzá nem is akárhogyan. A kilencvenes évek britpop mozgalmának komoly katalizátora volt, akkori szólólemezei illeszkedtek is a trendbe, ő pedig együtt lógott az Ocean Colour Scene és az Oasis tagjaival, és azóta is a britpopból kinőtt tradrock vagy dadrock vonal keresztapja lett. Tulajdonképpen itt véget is érhetne a történet, hiszen a magát folyton változó embernek tekintő Weller azért igazán nagyokat már nem tudott dobni, bár lemezei rendre jó kritikákat kaptak és meg is találták a közönségüket, azért túlzás azt állítani, hogy egy új Paul Weller-album lázba hozná a világot a 21. században. De a "Changingmannél" persze sosem lehet tudni, és ez már önmagában bók.

Eredmény: Weller utóbbi pár lemezén ugyan néha-néha becsúszott egy meglepő húzás, de általában ugyanazt a soul/klasszikus rock hibridet játszotta mindegyiken. Most azonban a 22 Dreams megmutatja azt a Wellert, aki kísérleti zenét, free jazzt vagy éppen kortárs komolyzenét hallgat. Persze nem kell félni, ettől még a megszokott Wellert hallhatjuk, csak közben van egy-két olyan szerzemény is, amit korábban nem néztünk volna ki belőle. Van itt folkdal (Light Nights), instrumentális avantgárd kompozíció (111), filmzenés jazz (Song For Alice), sőt, még egy beszélős szerzemény is (God). Máskülönben ugyanazt a jellegzetesen angol rockzenét halljuk, melyre a hatvanas évek klasszikusai (elsősorban a Small Faces és a Traffic) mellett komolyan hatott a soul, a hagyományos értelemben vett R&B, a punk, de most nagyobb a lendület, és könnyen elhiszi a hallgató, hogy - ahogy azt ő maga meg is fogalmazta - ez Weller White Album-a. Vagy ha ez jobban segít, az 1995-ös listavezető Stanley Road óta nem csinált olyan lemezt, amit a rajongókon kívül másoknak is érdemes meghallgatni, most igen. Ráadásul besegít Noel Gallagher és Gem Archer az Oasisből, Graham Coxon a Blurből, és a régi tettestárs, Steve Cradock (Ocean Colour Scene) is, meg a Little Barrie zenekar, de a fő partner a Noonday Undegrounddal ismertté vált Simon Dine, aki a brit soul revival egyik fontos alakja volt már eddig is, és igazából Duffynak is vele kéne dolgoznia.

Kiknek ajánlható: Akik a Jam, vagy legalábbis a Style Council után már leálltak Weller pálfordulásainak követésével.

Olyan, mint: Egy poplegendához méltó ünneplése az 50. születésnapnak.

(IB)