Középkorú hülyegyerekek a Weezerben

Rivers Cuomo lazít a kemény kéz politikáján, engedi a többieket is dalokat írni, a Weezer pedig ismét szül pár biztos slágert, és egy közepes lemezt, ami ezúttal piros. A Ladytron életteli humanoidra emlékeztet negyedik lemezén, Paul Weller szólókarrierjének talán legjobb lemezével ünnepli 50. születésnapját, a Trousers széles inspirációs skáláról merít első lemezén, a nu-metál szép napjait sírja vissza a Disturbed, és egyre csak komolyodik a Zutons. Lemezajánló.

The Zutons: You Can Do Anything

Várakozások: A liverpooli Zutons 2004-ben tűnt fel Who Killed The Zutons című lemezével, amely az akkoriban már többé-kevésbé bejáratott névnek számító, szintúgy Mersey-parti Coral zenekar farvizén lavírozgatott, meglehetős sikerrel. Hasonszőrű, beates, pszichedelikus popzenéjüket füstös, tengerész-kocsmás nosztalgiával keverő zenekarokból ebben az időben komplett színtér is kerekedett a Mersey partján, jóllehet azóta is csak a már fentebb is említett két csapat maradt a felszínen, és nem is véletlenül. A Zutons azóta a harmadik lemezénél tart, és mára rég kinőtte a "Coral kistestvére" státuszt, megkerülhetetlen formációvá erősödött a brit független színtéren, a második album, a 2006-os Tired Of Hanging Around pedig az eladásokat tekintve még jobban teljesített elődjénél. Utóbbi albumról a Valerie című kislemez-slágert a londoni producer-partykirály Mark Ronson is újragondolta Amy Winehouse közreműködésével, az új verzió pedig még nagyobbat robbant, mint az eredeti, nem mellesleg ennek köszönhetően egy egészen más közönség is megismerhette a Zutons zenéjét. Újabb két év kreatív szünet után pedig itt van a legfrissebb, az idén májusban az Always Right Behind You kislemezzel beharangozott anyag, a You Can Do Anything.

Eredmény: Jóllehet a gitáros Boyan Chowdhury zenei ellentétekre hivatkozva időközben kilépett, ez szerencsére nem rázta meg különösebben a Zutonst, hisz a dalokért többnyire eddig is a frontember Dave McCabe felelt, a zenekar által kreált hangzásvilágnak pedig talán még fontosabb - vagy méginkább jellegzetesebb - eleme a szaxofon, amit egy igen szívdöglesztő hölgy, Abi Harding szólaltat meg. Azért persze nem kell félni, alapvetően továbbra is egy gitárzenekarról van szó, és Dave McCabe kifejező, szolidan hisztis, magas tónusú énekhangja is maradt a régi, bár igaz, ami igaz, a koncepció azért sokat szelídült, simult az elmúlt évek során. Ugyan a régi pszichedelikus, soulos ízek megmaradtak, a dalpark jóval színesebb, sok, korántsem kellemetlen, de kissé középutas régiiskolás-rock mellékízzel, jóval hagyományosabb megközelítésű szaxofonjátékkal, egyszerűbb belső logika mentén épülő dalokkal, sőt, slágerekkel. Az első kislemez, kirobbanó és szándékosan kissé bugyuta glam-rock-ja például azonnal üt, de van még jó néhány, első hallásra is megragadó dal a lemezen; ilyen McCabe és Harding duettje, a You Could Make The Fou Walls Crying, a Dexy's Midnight Runners újhullámos soulját újrahasznosító What's Your Problem, vagy a "régi" Zutonst idéző Freak. Összességében tehát egy bíztató továbblépésről van szó, de bizonyára szép számmal lesznek olyanok, akiknek az első lemez szédült, alig kordában tartott elmebaja után ez a rádióbarátra polírozott megszólalás csalódást okoz majd.

Kiknek ajánlható: Az indie-rockerek jó ideje kipipálva, Mark Ronson remixe már a party-arcokat is meggyőzte, ezúttal pedig talán a nagyvenes nagycsaládosok vannak soron.

Olyan, mint: Vad, Mersey-parti voodoo-szeánsz helyett egy nosztalgikus rockbuli.

(SZSZCS)