Középkorú hülyegyerekek a Weezerben

Rivers Cuomo lazít a kemény kéz politikáján, engedi a többieket is dalokat írni, a Weezer pedig ismét szül pár biztos slágert, és egy közepes lemezt, ami ezúttal piros. A Ladytron életteli humanoidra emlékeztet negyedik lemezén, Paul Weller szólókarrierjének talán legjobb lemezével ünnepli 50. születésnapját, a Trousers széles inspirációs skáláról merít első lemezén, a nu-metál szép napjait sírja vissza a Disturbed, és egyre csak komolyodik a Zutons. Lemezajánló.

Ladytron: Velocifero

Várakozások: A négytagú Ladytron még a szintipop és a nyolcvanas évek rehabilitálása előtt tűnt fel retro-futurisztikus elektro-popzenéjével a kilencvenes évek legvégén, hogy sokak számára mutasson utat az ezredforduló előtt még inkább cikinek elkönyvelt elektro-pop újraértelmezésében. Első két albuma még egyértelműen a jéghideg szintetizátorok jegyében fogant, melyhez némi kontrasztként kifejezetten popos melódiák társultak a két fagyos énekesnőtől, ám a hosszabb szünet után 2005-ben megjelenő harmadik album, a The Witching Hour már az együttes másik ihletőjét, az effektezős, shoegaze-es gitárpopot is bevonta az elemek közé. A Witching Hour a tagok dalszerzői kvalitásaiban is nagy előrelépésről tanúskodott, és az eddigi legerősebb albuma lett a Liverpoolban élő, amúgy nemzetközi négyesnek. Azóta a Ladytron sokat koncertezett (egyebek között Budapesten is), turnézott a Nine Inch Nails előzenekaraként, és még jobban kiszélesítette az eddig sem kicsi nemzetközi rajongói bázisát, melynek további növeléséhez egy jól sikerült negyedik album lenne az ideális eszköz.

Eredmény: Ha az előző bekezdésből még nem derült volna ki, a Ladytron bizony nagyon jó kis együttes, mely szerencsére elkerülte, hogy olyan tiszavirág életű, de hasonló hivatkozási pontokat használó irányzatokhoz kötődjön a neve, mint például az electroclash. A Daniel Hunt vezette zenekar a kezdeti minimalista szintipopot egyre jobban dúsítva készített maradandó értékű poplemezeket, és a Velocifero sem kivétel. Akkora előrelépés, mint a Light & Magic és a Witching Hour között volt, most nincs, de ettől még ez a lemez is roskadozik az ellenállhatatlan melódiáktól, míg az atmoszféra hol fagyos, hol meglepően monumentális. Csak nagyon tág értelemben beszélhetünk "szintipopról", hiszen ugyan továbbra is meghatározók a szintetizátorok, de a hangzás még összetettebbé, erőteljesebbé vált. A kislemezdal Ghosts glamrockos alapja, az I'm Not Scared mindent elsöprő lendülete vagy a Burning Up brutális szintiriffje mind-mind egy kis önálló győzelem, és ilyenekből még van sok. Hallhatjuk persze Mira Aroyót ismét bolgárul szövegelni is, hogy aztán becsússzon egy-két töltelékdal is, ám a végén - ahogy azt a Ladytrontól már megszokhattuk - a két záródal mindenért kárpótol, és a fenséges, akusztikus gitáros Versus pedig stílusos befejezés, bizonyíték rá, hogy a Ladytron még mindig nem hajlandó letérni a saját maga kijelölte útról.

Kiknek ajánlható: Akik szerint szintetizátorokkal csak gépzenét lehet csinálni.

Olyan, mint: Egy önálló életre kelt humanoid.

(IB)