Szenior-hét és ifjonti zaj a lemeziparban

Elvis Costello hosszú idő után végre ismét igazi rocklemezt csinált, méghozzá milyen jót! Neil Diamond a visszafogott önreflexióra esküszik, míg a Def Leppard a fiatalkorát próbálja újra átélni. Sam Sparrót már az új Prince-ként emlegetik egyesek, a Hadouken! grindie zajongása hosszú távon fárasztó, viszont a No Age életerős lökést ad a noise popnak. Lemezajánló.

Sam Sparro: Sam Sparro

Várakozások: A még csak huszonhárom éves Sam Sparro egy ausztrál születésű, de jó ideje már Los Angelesben élő (és, hogy teljes legyen kép, leginkább az európai piacra dolgozó) meleg dalszerző/énekes, akinek első, Black and Gold című kislemezébe (illetve a hozzá készült pazarul elegáns és giccses videóba) nagy eséllyel futhatott bele az ember az elmúlt pár hónapban. Sparro (szül. Falson) gospelen edződött, soulos, feketés énekhangja, és a puhán lüktető, elektro-alapok ötletes kombinációjában sokan a Gnarls Barkley többé-kevésbé hasonló szellemben fogant, két évvel ezelőtt agyonjátszott Crazy-jének diszkóssá fazonírozott folytatását vélték felfedezni, és ebben van is némi igazság, még ha Cee-Lo és Danger Mouse duója azért jóval ambiciózusabban állt is a feladathoz. De ha Sam Sparro nem is az új Gnarls Barkley, azért a héten megjelenő címnélküli bemutatkozó lemeze a saját jogán is megállja a helyét.

Eredmény: Jóllehet Sparro énekesi - és produceri - szerepkörben még erősebb teljesítményt nyújt, mint dalszerzőként, azért a néhány bosszantó üresjárat és töltelékszám között találni néhány kitűnő darabot is, a már fentebb is említett Black and Gold mellett, ilyen a g-funk szintikkel megspékelt Cottonmouth, a szintipopos Sick, vagy egy ragyogó Prince hommage-nak beillő Hot Mess. Utóbbi tagadhatatlan hatása mellett van itt még jó adag Jacko, a zene pedig javarészt az R&B, a diszkó, a funkból vagy épp már-már Jamiroquai-osan műanyag funky tájékáról kerít nosztalgikus inspirációt. A lemez korántsem kellemetlen hallgatnivaló, intelligens, nagy műgonddal felépített és meghangszerelt anyagról van szó, Sparro technikás és sokat árnyalatra képes énekhangja is figyelemreméltó, de a végeredmény néha sajnos annyira bágyasztóan hűvös és lapos; intellektus és stúdiómágia helyett több glamúrt és harsányságot is elbírt volna. Talán majd legközelebb.

Kiknek ajánlható: Azoknak, akik szerint itt az ideje, hogy a popzenébe újra visszatérjen a slappelős basszusgitár.

Olyan, mint: Ha a tavaly debütált, hasonló háttérrel bíró Mika lehet az új Freddy Mercury, akkor Sam Sparrónak nagyvonalúan megszavazhatjuk az új Prince címet.

(SZSZCS)