Szenior-hét és ifjonti zaj a lemeziparban

Elvis Costello hosszú idő után végre ismét igazi rocklemezt csinált, méghozzá milyen jót! Neil Diamond a visszafogott önreflexióra esküszik, míg a Def Leppard a fiatalkorát próbálja újra átélni. Sam Sparrót már az új Prince-ként emlegetik egyesek, a Hadouken! grindie zajongása hosszú távon fárasztó, viszont a No Age életerős lökést ad a noise popnak. Lemezajánló.

No Age: Nouns

Várakozások: Ez a Los Angeles-i duó az év egyik legnagyobb hype-ját kapó lemezét hozta össze most, és ez még csak a kezdet. A dobos Dean Spunt és a gitáros Randy Randall már évek óta zenél együtt, de eddig inkább funkcionáltak amolyan művészkommandóként, semmint valódi rockzenekarként. Sőt, azzal, hogy a Smell nevű klubba tömörült más művészekkel együtt foglalt házakban léptek fel, és saját maguk készítették nemcsak a lemezborítóikat, de a ruháikat is, már önmagában jelenség lett a No Age, és amikor tavaly megjelent a zömmel kísérleti noise rockot tartalmazó korai felvételeik gyűjteménye Weirdo Rippers címmel, egyből az amerikai blogoszféra és persze a Pitchfork kedvencei lettek. A Weirdo Rippers minden zaj és feedback-zúgása ellenére tartalmazott olyan részeket, melyekből kiindulva már sejthető volt, hogy a No Age kicsit konvencionálisabb megközelítéssel akár szélesebb körben is sikeres lehet. Így nem sokkal a Weirdo Rippers után meg is jelent az első sorlemez, a Nouns.

Eredmény: A Nouns már felépítésében is figyelemre méltó: 12 szám, melyből csak kettő játékideje haladja meg a bűvös háromperces határt, és egyébként 1-2 perces dalok váltják egymást. Igen, dalok, melyek azonban gondosan zajfüggöny mögé vannak rejtve (lásd Jesus And Mary Chain: Psychocandy), és bár ezek a dalok korántsem tökéletesek, többségük mégiscsak működik. A No Age ezen a lemezen a nyolcvanas-kilencvenes évek olyan független zenei ikonjai előtt tiszteleg, mint a My Bloody Valentine vagy a Pavement, és ennek megfelelően kikergeti a világból azokat, akik a szép, tiszta hangzásra esküsznek. Effektparádéba temetett ének, asztallapot idéző dobhangok, alig kibontott ötletek, hol dühödt punkattakokba, hol pedig pszichedelikus ködbe burkolva, és alig harminc percig tart, ennyi ideig pedig pont elviselhető, sőt.

Kiknek ajánlható: A lo-fi indie rock rajongóinak.

Olyan, mint: Egy hamisítatlanul kaliforniai megközelítése a noise popnak.

(IB)