Szenior-hét és ifjonti zaj a lemeziparban

Elvis Costello hosszú idő után végre ismét igazi rocklemezt csinált, méghozzá milyen jót! Neil Diamond a visszafogott önreflexióra esküszik, míg a Def Leppard a fiatalkorát próbálja újra átélni. Sam Sparrót már az új Prince-ként emlegetik egyesek, a Hadouken! grindie zajongása hosszú távon fárasztó, viszont a No Age életerős lökést ad a noise popnak. Lemezajánló.

Def Leppard: Songs From The Sparkle Lounge

Várakozások: A már több mint harmincéves múltra visszatekintő sheffieldi Def Leppard az egyik legfontosabb angol heavy metal zenekar; a NWOBHM (azaz a brit metal újhulláma) mozgalom egyik alapcsapataként kezdték, majd rövid idő alatt ki is nőtték a stílus adta szűk kereteket, és a nyolcvanas évek közepére - leginkább a Pyromania és a Hysteria csúcslemezeknek köszönhetően - az egyik legnépszerűbb rockzenekarrá váltak világszerte. Az évtizedforduló után - érthető okokból - némileg megcsappant a csapat iránti érdeklődés, de a zenekarnak ekkoriban sem okozott különösebb gondot egy tetszőleges méretű stadion megtöltése, így a klasszikus metal szempontjából ínségesnek nevezhető kilencvenes éveket is sikeres és jó lemezekkel vészelték át. Ráadásul a Def Leppard - ellentétben sok kortárs zenekarral - soha nem vált átjáróházzá, a felállás ma is gyakorlatilag ugyanaz, mint a daliás időkben. A lemezekkel rendszerint sokat szöszmötölő zenekarnak az ezredforduló óta ez a második sorlemeze a 2002-es, a rajongókat erősen megosztó X óta (és bár nem soralbum, a tavalyelőtti, javarészt a glam-rock aranykorából válogató, kitűnően sikerült feldolgozáslemezt, voltaképpen az aktuális anyagot is előtételező Yeah-t is érdemes megemlíteni) és a Songs from the Sparkle Lounge meglepően fiatalos formában mutatja a veterán rockereket.

Eredmény: A Def Leppard vagy húsz éve nem volt ennyire laza és természetes mint ezen a lemezen; a zenekar eredeti szándéka szerint az új dalok az 1987-ben készült Hysteriá-t a megszólalás pedig a klasszikus, '81-es High'n Dry című lemezt idéznék, és ez sok tekintetben nem is áll messze a valóságtól, ráadásul a már fentebb is említett, a csapat fiatalkori hősei előtt tisztelgő Yeah glames húzása több helyütt is felbukkan. Itt van mindjárt az első klipnek választott, Tim McGraw country énekessel közösen írt és előadott Nine Lives, de a többi dal is inkább abba a korszakba mutat vissza, amikor az egész NWOBHM és a klasszikus Def Leppard hangzás még a kanyarban sem volt.

Kiknek ajánlható: Az időtlen hangzású klasszik-rock kedvelőinek.

Olyan, mint: Nosztalgia a nu-metal előtti világ iránt.

(SZSZCS)