Joss Stone disszidál, Nick Cave kapuzárás előtt

Bár az akcentusát is megváltoztatta, ettől még senki sem tartja amerikainak Joss Stone-t, aki szerencsétlen csillagzat alatt született harmadik lemezén nem tudja beváltani az ígéretét és megmutatni az igazi énjét. Nick Cave és a torschlusspanik igazi mocskos rocklemezt szült, míg az LCD Soundsystem tovább megy a maga útján a punk szellemiségű diszkójával. Ezenkívül Tracey Thorn, Type O Negative, !!! a lemezajánlóban.

LCD Soundsystem: Sound Of Silver

Várakozások: James Murphy DJ-ként, producerként és remixerként is korábban lett ismert, mint zenészként, ráadásul már jócskán elmúlt harminc, mire felfedezte a világ. Először a DFA nevű producerduó egyik tagjaként, majd az azonos nevű lemezkiadó alapítójaként szerzett hírnevet, miután az utóbbi évek egyik legmarkánsabb tánczenei színterét teremtette meg New Yorkban az electroclash romjain, tágabban értelmezve pedig újraélesztette a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján virágzó no wave/posztpunk szcénát a városban. A dance-punknak vagy diszkópunknak nevezett stílus létrehozásában oroszlánrészt vállalt a DFA, melynek boszorkánykonyhájából olyan meghatározó jelentőségű alkotások kerültek ki, mint a Rapture House Of Jealous Lovers című sikítozós bulihimnusza, vagy a Radio 4 Gotham! című lemeze, melyek után egyrészt sikk lett a DFA-vel dolgozni, másrészt Murphy is megcsinálta a saját projektjét LCD Soundsystem néven. Ma már klasszikusnak számító első kislemezeit (Losing My Edge, Yeah) még egyértelműen a dance-punk jegyek uralták, ám fokozatosan kiderült, hogy Murphyben ennél is több van, és az LCD Soundsystem 2005-ös bemutatkozó lemeze egyértelműen az év egyik legjobban várt kiadványai közé tartozott. Ezen volt minden, elektropoptól pszichedelikus rockig, és a turnékra zenekarrá alakított LCD Soundsystem a nyári fesztiválok egyik nagy kedvence lett világszerte. A formációt két kategóriában is Grammy-díjra jelölték, majd tavaly egy Nike-kampány részeként elkészítette a 45:33 című háromnegyedórás számát, mely csak az iTunesról volt letölthető.

Eredmény: Murphy - aki egyébként egy antisztár külsejű, mackós külsejű férfi, ráadásul már 37 éves - nem kockáztatott sokat, szerves folytatását készítette el az első, cím nélküli albumnak és a 45:33-nak. Vagyis továbbra is egyértelművé teszi, hogy egy igazi geekkel van dolgunk, hatalmas lemezgyűjteménnyel, és különös vonzalommal a posztpunk, a funk, a diszkó és az oldschool elektro iránt. Mindezt kifejezetten rockosan tálalja, monoton, de egyszersmind izgalmas, lassan kibomló, gyakran 7-8 perces kompozíciók formájában, melyek valahol félúton vannak a hagyományos szerkezetű popdal és egy DJ mix között, és emiatt néha bizony unalmasak is egy idő után. Az igazán nyerők a rövidebb, punkos esztétikájú darabok, melyekben komolyabb szerep jut Murphy Mark E. Smitht idéző énekbeszédének (North American Scum, Watch The Tapes), de bizonyos hangulatban nagyot üthetnek a Remain In Light-korabeli Talking Headset idézően hipnotikus számok is (a nyitó Get Innocuous vagy a Someone Great). A valódi balladával (New York I Love You...) záruló lemez tehát nem üt akkorát, mint az első, de az LCD Soundsystemtől elvárt minimumot gond nélkül hozza.

Kiknek ajánlható: Aki szereti az elektronikus tánczenét, viszont utálja a kilencvenes éveket.

Olyan, mint: Brian Eno és összes védence Bowie-tól a No New York válogatás résztvevőiig, amint a 21. században összegyűlnek, hogy dobjanak még egy utolsó nagyot.