Zenél a vászon

Pontosan ez az, amiért annyian utálják a musical műfaját: Az operaház fantomja. És persze az is tény, hogy sokan meg éppen ezt szeretik. Webber és Schönberg (utóbbi a Nyomorultak szerzője) azonban valójában nem az igazi, eredeti musical művelői. Külön kategóriát hoztak létre, melynek sokkal több köze van a közép-európai operetthez, mint ahhoz, amit ténylegesen musicalnek hívhatunk - utóbbi ugyanis ízig-vérig amerikai műfaj. Mi most megkíséreljük a frissen bemutatott Az operaház fantomját elhelyezni a filmmusical történetében. Csak a miheztartás végett...

Moulin Rouge! (2001)

Baz Luhrmann mert először kockáztatni. Nem állt be irányzatba, hanem divatot diktált. Műfajokat kevert, különböző helyekről összeszedett elemeket ötvözött, burjánzó világot teremtett. A történetet alapvetően két opera cselekményéből ollózta össze: a Bohémélet-ből (melyet korábban megrendezett a sydneyi operaházban modern felfogásban) és a Traviátá-ból. A dalokat popszámok összevonásával hozták létre - néhány eredeti szerzemény kiegészítésével.

A két hősszerelmes szerepére hosszú válogatás után találta meg a rendező Nicole Kidmant és Ewan McGregort, melynek során szóba került Renée Zellweger, Catherine Zeta-Jones, Courtney Love, és a Texas nevű együttesből ismert Sharleen Spiteri neve is; a férfi főszerepre pedig Jake Gyllenhaal, Ronan Keating és Heath Ledger pályázott. A Moulin Rouge! új utat nyitott a filmmusical műfajának, amit szó szerint halottaiból támasztott fel. Nem lett elsöprő anyagi siker (az árát azért visszahozta), nem nyert Oscarokat garmadával (csak a jelmezt és a díszletet díjazták), de megágyazott a következő alkotások sikerének.

* * *

Chicago (2002)

Harvey Weinstein úgy gondolta, hatalmas kockázatot vállal, amikor Miramax stúdiójával belevág a Chicago című Broadway-musical megfilmesítésébe. Pedig volt azért biztosítéka a sikerre: a Chicagó-t először 1975-ben mutatták be a Kabaré nagy sikerű alkotógárdájának kezdeményezésére. A rendező ezúttal is Bob Fosse volt, a szerző Kander és Ebb, a stílus újra nyers és szarkasztikus. Még Liza Minnelli is részt vett az első szériában - igaz, csak rövid időre. Az előadás akkor nem tartozott a legsikeresebb produkciók közé, hamar le is került a műsorról.

A '90-es évek végén azonban újra elővették, és második premierje már a virágkorát hozta meg. Úgy tűnik, a '20-as évek Chicagójának világa közelebb állt az ezredvég hangulatához. A darabot számtalan országban vitték színre nagyjából ugyanazzal a koreográfiával és látványvilággal (köztük Budapesten is), és még ma is fut a New York-i Broadwayn (Melanie Griffithszel a főszerepben). Weinstein három világsztárt szerződtetett a filmváltozathoz (Catherine Zeta-Jonest, aki régóta vágyott arra, hogy bizonyítsa énekesi kvalitásait, Renée Zellwegert, aki három hónap alatt tanult meg énekelni, és Richard Gere-t, aki rég maga mögött hagyta musicelszínészi tapasztalatait). Arra azonban valószínűleg még ő sem számított, hogy az alkotás ekkora siker lesz - nemcsak anyagilag, hanem szakmailag is, tekintve, hogy 6 Oscar-díjat kapott.

* * *

Az operaház fantomja (2004)

A Chicago sikerén felbuzdulva egyre-másra kerültek nyilvánosságra az új filmmusical-tervek. Közéjük tartozott Az operaház fantomja, amit villámsebesen össze is hoztak. A választás egyértelmű volt: a darab az utóbbi évtized legsikeresebb színházi produkciója, több mint tíz éve van műsoron a Broadwayn és a West Enden párhuzamosan. Hogy a film mégsem tudta a színpadi változat eredményét megismételni, annak könnyen visszakereshető az oka.

Először is: a színházi előadásokat ma már kizárólag a turisták tartják el, amerikai és brit közönsége alig van (márpedig a hollywoodi filmek erre a két piacra építenek elsősorban.) Másodszor: a Chicagó-val ellentétben a történet és a zene egy letűnt kor mementója. A sztori az operettek sematikus világát, egyszerű világképét tükrözik, a zene pedig a '80-as évek szinti-hangzását. Harmadszor: a rendkívüli énekesi képességeket igénylő műhöz nem sztárokat, hanem ismeretlen színészeket szerződtettek, akiknek neve egyelőre nem viszi be a közönséget a mozikba. Joel Schumacher ezek után lehet akármilyen rendező (egyébként is csak egy jó mesterember), a film akkor is avittnak, porosnak, lassúnak tűnik - mintha nem is 2004-ben készült volna. Éppen azt hagyja figyelmen kívül, amit elődei - a Moulin Rouge! és a Chicago alkotói - felfedeztek: az új filmmusical adottságait.