Megtalálták a dinoszauruszok gyilkosának forrását

Mintegy 60 millió évvel az első dinoszauruszok megjelenése után egy gigantikus kozmikus karambol történt a Mars és a Jupiter között húzódó kisbolygóövben. Az új kutatások alapján ennek során született meg az az égitest, amely körülbelül 100 millió évvel később eltörölte az ősi hüllőket a Föld színéről, számos más faj társaságában. Mit tehetnénk ma egy hasonló, 10 kilométeres test ellen?

Földközeli égitesteknek azokat az égitesteket nevezik, amelyek 1,3 CSE-nél közelebb jönnek a Naphoz pályájukon (1 CSE = 1 csillagászati egység = 1 közepes Föld-Nap-távolság = 150 millió km). Ezek pályája vagy eleve keresztezi a Földét, vagy könnyen ilyenné alakulhat - becsapódásukkal tehát számolni kell. A földközeli égitestek között üstökösmagok és kisbolygók egyaránt előfordulnak. A legveszélyesebbnek az 1 km-nél nagyobb testeket tekintik.

Forrás: JAXA

A mellékelt felvétel a körülbelül 350 méteres Itokawa-kisbolygót mutatja, egy átlagosnak tekintett aszteroidát a Földhöz közeli térségben. Jelenleg kb. 5000 földközeli objektumot ismerünk, közülük az 1 km-nél nagyobb, becsapódásuk esetén globális következményeket okozó égitestek több mint felét már felfedezték (becsült számuk 1000-14000 között lehet). Nagyobb krátert, esetleg komoly szökőárakat okozó becsapódások 10-100 ezer évente várhatók, globális következményekkel járó esemény pedig - amikor kilométeres kategóriájú objektum csapódik bolygónkba - közelítőleg 10 millió évente történik.

De mi a helyzet a kisebb becsapódásokkal? 1908. június 30-ájának reggelén a szibériai Tunguzka-folyó völgyében nem mindennapi eseményre ébredtek az emberek. Vakító fényvillanás kíséretében hatalmas robbanás hallatszott, majd mindent elsöprő lökéshullám söpört végig a tajgán (ami aztán kétszer kerülte meg a Földet). A fák több ezer négyzetkilométeres területen meggyulladtak és gyufaszálakként dőltek ki. Az esemény után számos helyen - például a mintegy 10 000 kilométernyire lévő Londonban - finom por szállongott a levegőből. A becslések szerint egy 40-80 méteres objektum robbant fel kb. 8 kilométerrel a felszín felett - szerencsére Szibéria lakatlan vidékén.

Ilyen hatás kiváltására képes kisebb objektumból számos felfedeztelen pédány van még a Föld térségében. A belső bolygók térségében keringő égitesteket ugyanis csak a közelünkben észlelik, és akkor sem sikerül mindig elég hosszan követni őket ahhoz, hogy pontos pályájukat kiszámolják.

Védekezés a becsapódások ellen

Nagy kérdés, hogy mit tehetnénk, ha a Föld felé száguldó kisbolygót találnánk. Ebben az esetben el kellene érni, hogy az égitest pályát változtasson. Ez annál nehezebb feladat, minél nagyobb az objektum tömege és minél közelebb van a becsapódás lehetséges időpontja.

Elsősorban a tömeg függvényében kellene megválasztanunk a védekezési módszert. Amikor egy kisebb, nagyságrendileg 100 méteres égitestet kell eltéríteni és a műveletre több évtizedünk van, akkor "enyhe" módszer is sikerrel járhat. Ilyen lehet például egy hajtómű rögzítése az objektumra, amely tartósan üzemelve változtatna az égitest sebességén. Szintén elképzelhető, hogy ha egy napvitorlát helyeznének a kisbolygóra, avagy megfelelő fényvisszaverő képességű festést eszközölnének rajta, akkor befolyásolható lenne az égitest mozgása hosszú idő alatt.

További lehetőség, hogy nagy erővel "oldalba lökik" az égitestet. Ez történhet egy szilárd test gyors becsapódtatásával, de akár robbantással is. A becsapódásnál érdemes lenne egy helyett több kisebb testet ütköztetni a célobjektumnak, nehogy az darabokra törjön az egyetlen és túl erős behatástól. A kilométeres nagyságú objektumoknál már mindenképpen robbantani kellene - de nem a felszínen, hiszen attól szintén széttörhet az égitest. Ha egy nukleáris bombát a közelében, a felszíne felett robbantanának, annak sugárzásától felforrósodna a felszíni réteg, és a benne lévő gázok robbanásszerű hevességgel kitágulnának. A felszínnek a bomba felé lévő oldala lerobbanna, és ennek ellenhatásaként megváltozna az égitest pályája.

A fenti védekezési módszerek közül jelenleg csak azt a változatot tudnánk kivitelezni, amelynek keretében egy szilárd testet nagy sebességgel az eltérítendő kisbolygónak ütköztetünk. Bár elméleti akadálya a többi módszer megvalóstásának sincs, jelentős tenchnikai fejlesztést igényelne a szükséges eszközpark létrehozása.

Nagy kihalások a földtörténetben

A földi élővilágot többször is sújtotta nagy fajpusztulás. A legismertebb a kréta végi kihalás, amely sok egyéb élőlény mellett a népszerű dinoszauruszokat is érintette. Hasonló, de még súlyosabb kihalás jelzi a perm időszak végét közel 250 millió éve, itt az egykor élt fajok 90%-a tűnt el bolygónk felszínéről.

A kihalásokat több folyamat is eredményezheti, egy-egy nagyobb becsapódás mellett számos egyéb forgatókönyv elképzelhető, és bizonyára le is játszódott már sokszor. Drasztikus következményekkel jár például az élővilágra a földi éghajlat erőteljes megváltozása, a kontinensek változó elrendeződése, a hatalmas bazaltplatók keletkezésével kapcsolatos vulkánkitörések és így tovább. Mivel ezen folyamatok gyakran egymással is kölcsönhatásban állnak, a sokszor szerény földtörténeti emlékekből nehéz kiszűrni, pontosan mi is játszotta a főszerepet egy-egy nagyobb kihalásban.

A perm/triász határnál is szóba került a fajkihalás becsapódásos oka. A "bűnös" nyomát néhány szakember a kb. 250 millió éves Bedout-kráterben látja. A kb. 200 km-es becsapódásnyom Ausztrália északnyugati partvidékén található, és még nem vizsgálták meg olyan részletességgel, mint a Chicxulub-krátert. Az ábra a Bedout-kráter gravitációs anomálisa térképét mutatja (balra), illetve ugyanezt a Chicxulub-kráter esetében (jobbra) (Andrew Lockwood, GSWA)