Vágólapra másolva!
A labdarúgás nemcsak a legnépszerűbb, de talán a legkonzervatívabb sportág is a csapatsportok között. Habár a játék évtizedről évtizedre rengeteget változott, a sportág független szabályalkotó testületének (IFAB) 1938-ban lefektetett szabályzata ehhez képest lényegi kérdésekben alig módosult a legutóbbi, 1997-ben kiadott szabálykönyvhöz képest. A mögöttünk lévő gólszegény világbajnokság újra a felszínre hozott néhány drasztikusabb javaslatot, amelyekről olvasóink véleményét is megkérdeztük. Az eredmény ismertetésén kívül áttekintjük és értékeljük a szabályalkotók jól sikerült és kudarcot vallott húzásait is az utóbbi évekből. 

Azzal a együtt, hogy a labdáért vívott harc egyre keményebb, a játék egyre gyorsabb lett, a tét pedig anyagiakban mérhetően is mind feljebb emelkedett, a pályán eluralkodott durvaságot és sportszerűtlenséget sikerült visszaszorítani, legalábbis ami a futballelitet illeti. Ma már nehéz elképzelni olyat, hogy egy pályán kialakuló nyílt ökölharcot ne kövessen kiállítás, mint az 1962-es világbajnokság Chile-Olaszország találkozóján, de gondolhatunk Pelé '62-es, Törőcsik '78-as és Maradona '82-es módszeres szétrúgására is, amelyeket szintén tétlenül szemléltek a játékvezetők.

A kilencvenes években több olyan szabályt hoztak, amely védi a játékosok testi épségét, a játék tisztaságát. Piros lap jár az ellenfelet veszélyeztető hátulról történő becsúszásért, valamint azért, ha valaki gólhelyzetben lévő játékossal szemben szabálytalankodik. Mindenképpen büntetni kell szemből elkövetett páros lábú becsúszást is, dacára annak a szakkommentátoroktól sokszor hallott érvnek, hogy a játékos csak a labdát találta el, az ellenfelet nem - ebben az esetben veszélyes játékért közvetett szabadrúgást kell ítélni.

A bírák háta mögött elkövetett durvaságok mérséklésben sokat segített a videofelvétel alapján kiróható eltiltás alkalmazása, annak ellenére, hogy a javaslat sokáig heves ellenzésbe ütközött. Több nemzeti példa (belga, német, olasz) után a FIFA végül 1994-ben fogadta el az utólagos ítélkezést. A precedenst Tassotti nyolcmeccses eltiltása szolgáltatta az amerikai vb-n, az olasz védő a spanyolok elleni negyeddöntőben 2-1-es állásnál brutális könyökléssel alakította át Luis Enrique orrát, amit Puhl Sándor nem vett észre, de a visszajátszás egyértelműen bizonyította a szándékosságot.

A gyakorlat kritikájaként a központosítás hiányát azért megemlíthetjük, a nemzeti szövetségek meglehetősen nagy különbségekkel bírálnak el hasonló eseteket, mint ahogyan az elmaradottabb futballkultúrákban a pályán is többet engednek meg maguknak a labdarúgók, a játékvezetők tekintélye általában nem közelíti meg a topligákban ténykedő kollégáiékat.

Forrás: EPA

Totti emiatt kis híján lemaradt a vébéről




Ésszerű és szükséges változtatás volt cserék számának emelése (1988-tól két mezőnyjátékost és egy kapust, 1995-től három tetszőleges játékost lehet cserélni tétmérkőzéseken) és hogy a játékosnak legalább két méterre kell állnia a bedobást elvégző ellenfelétől, mint ahogy a negyedik játékvezető és a bírók közötti rádiós kommunikáció ellen sem lehet kifogásunk, noha a világbajnokságon meggyőződhettünk róla, mindez nem jelent garanciát arra, hogy egy játékost a második sárga lapja után a pirosat is megkapja (Forrás: [origo]).