1998-99: négy arany és két ezüst a légiós termés

A magyar labdarúgásban nagyon sokáig nem lehetett külföldre igazolni legálisan, majd a későbbiekben csak egy bizonyos életkor és válogatottságszám elérése után szerződhetett profiklubba az itthon játszó labdarúgó. A rendszerváltás után aztán megszűnt ez a tilalom, és megfelelő ajánlat esetén bárki idegenlégiósnak állhatott, aminek köszönhetően megkezdődött a magyar focisták külföldre áramlása. Az első fecskék már a nyolcvanas évek elején útra keltek, de a folyamat csak a kilencvenes években indult be.

A korábbi évekhez képest viszonylag kevés, mindössze hét magyar játékos kergette a labdát a belga élvonalban, kettejüknek viszont sikerült bajnoki címet szerezniük.

Az RC Genk, soraiban Brockhauser Istvánnal és Horváth Ferenccel, fennállása első aranyérmét gyűjtötte be, rendkívül izgalmas körülmények között, ráadásul a KEK-ben egészen a negyeddöntőig menetelt.

Brockhauser egy mérkőzés kivételével mindegyik találkozót végigjátszotta, Horváth viszont kevesebb lehetőséget kapott, igaz, szerencséje sem volt: az első öt fordulóban csereként két gólt is szerzett, majd az SK Beveren ellen győztes találatot ért el, de később megsérült, és így csak a lelátóról nézhette végig csapata menetelését. A csatár teljesítménye így is tiszteletre méltó, hiszen hét bajnokin (amelyek közül csak egyszer volt kezdő) három gólt ért el, és a KEK-ben is betalált egyszer.

A többi, Belgiumban légióskodó magyar közül Kovács Ervin érte el a legjobb eredményt, aki a tizedik helyen végzett a Germinal Ekerennel. A védő a bajnokságban és az UEFA-kupában is egy gólt szerzett, miközben a csapatban már bontogatta a szárnyait egy Wesley Sonck nevű fiatal tehetség. Urbán Flórián ezúttal az Eendracht Aalstban futballozott, immár középhátvédként, de azért így is jegyzett három találatot; Puglits Gábor az SK Berevenben volt alapember, és futballozott együtt a lengyel Zewlakow ikrekkel; Bárányos Zsolt az SK Lommel középpályásaként kerülte el éppen hogy csak a kiesést; míg Jován Róbert az RSC Charleroi-ban csak kiegészítő embernek számított.

Izraelben a magyar légió felét a Beitar Jerusalem triója adta: Pisont távozásával Sándor Tamás tette teljessé a hármast. A gárda nem tudta megvédeni bajnoki címét, csak a negyedik helyet szerezte meg a pontvadászatban, de a magyar játékosokra nem lehetett panasz. Sallói sérülése miatt ugyan valamivel kevesebbet játszott, de így is hét gólt ért el a bajnokság során, ráadásul a nemzetközi porondon is rendkívül eredményes volt: a BEK-ben a feröeri B36-nak mesterhármast rúgott, betalált a Benfica ellen, majd az UEFA-kupában a Rangers FC ellen is.

A lisszaboniak elleni találkozón egyébként Hamar István is eredményes volt, de összességében véve ő érte el a legkevesebb találatot a három magyar közül, pedig ő játszott a legtöbbet. Sándor Tamás elégedett lehetett a maga tíz góljával.

Márton Gábor két izraeli egyesületnél is megfordult a szezon során: a bajnokságot a Hapoel Petah-Tikvánál kezdte, amelynek színeiben olyan jó teljesítményt nyújtott, hogy a szezon közben lecsapott rá a Hapoel Tel-Aviv, amellyel végül az ötödik helyen végzett, ráadásul megnyerte a kupát, és ahol többek között a szlovén Sebastjan Cimirotic is klubtársa volt. Az Ironi Ashdodnál Mészöly Géza és Balogh Tibor sikerrel küzdött a kiesés ellen, előbbi remek védőjátékával, utóbbi pedig hat találatával járult hozzá a bennmaradáshoz.