Konvergencia, digitkultúra 2005 - második rész

Kömlődi Ferenc Konvergencia, digitális kultúra 2005 című esszéjének második részében a Freee Magazin szerzője továbbfűzi gondolatmenetét, ezúttal a sejtautomata, a gépuralom és az ágensalapú modellezés irányába. Esszé a jövőbe - második rész.

A rajintelligenciát a robotikára átültető MIT-kutató (Massachusetts Institute of Technology) James McLurkin előbb hangyarobotokat, majd méhek, méhtársadalmak viselkedését tanulmányozva, az állatkák interakcióit másolva, húsz-harminctagú Rajzenekart (Swarm Orchestra) fejlesztett. A robotzenészek egyéni céljai a csoport érdekeit szolgálták.

A jelenleg az angliai Plymouth Egyetemen komputerzene-professzor brazil Eduardo Reck Miranda korábban a Sony párizsi Számítástudományi Laboratóriumában evolúciós technikát használva, mesterségesélet-modellekből kiindulva hozott létre virtuális muzsikusokból - egymással interakcióban lévő ágensekből - álló rendszert. A sejtautomataként működő Chaosynth-ig alapvető kognitív mechanizmusok hangalapú kommunikációs rendszerekben történő alkalmazásait vizsgálva jutott el.

Hangszintetizátorral, hallókészülékkel, memóriával, előadói szkriptekkel rendelkező adaptív ágensei kommunikálnak, játszanak egymással, összehasonlítják, memorizálják a hallottakat. Viselkedésüket célokhoz igazítják, társaik reakcióit alapul véve - "dalukat" hányan utánozták sikeresen - tartják nyilván hangjaik népszerűségét. A már létező zenei tudás, például egy Beethoven-szimfónia ismerete mellett előbb-utóbb talán aktív komponálásra is képesek lesznek.

A rajokban dolgozó apró robotok (fizikai ágensek) a hadászatban szintén teret nyernek: kémkedésre, megfigyelésre, felderítésre, mentési műveletekre, vagy tűzoltásra, romeltakarításra sokkal alkalmasabbak, mint a korábban előszeretettel használt terjedelmes multiszenzorplatformok. Több ilyen jellegű projekt fut, például a pittsburghi Carnegie Mellon Egyetem picurka gépekből (millibotokból) összeálló, gyorsan bevethető, az egyedek méretét és elemeik teljesítőképességét csapatmunkával ellensúlyozó rendszere.

Egyeseket környezetfeltérképezésre, másokat azonnali visszajelzésadásra, megint másokat küldetésspecifikus érzékelők helyszínre szállítására programoztak. Eltérő feladatokra szakosodtak, a nagyobb célokat közösen végzik el, aztán szétválnak, mindenki végzi a maga dolgát, és így tovább. Crichton a gépi értelem felbukkanását hagyományos mesterséges intelligencia helyett az Alife területén várja.

Bestsellerében elosztott számításokon alapuló, rajokká alakuló gonosz ágensek formájában jelenik meg. A pusztításra programozott - az egyik kód neve Langton! -, emergensen viselkedő biológiai masinák mesterséges evolúció termékei. Elképesztő gyorsasággal reprodukálódnak, fejlődnek. Ráadásul nem egyetlen, hanem egyszerre több, akár tíz irányban is. Élőkké válnak.

A ragadozókra szakosodott biológusból programozóvá lett főhős és csoportja fejlesztette a meghibásodott ("bármilyen közvetítőkből álló rendszer vezérlésére és viselkedésének célzatossá tételére felhasználható") Ragpréd programmodult. A modult egy sikerre éhes cégnél addig buherálták, míg - számítástudományt, robotikát, genetikát, bio- és nanotechnológiát együttesen alkalmazva - a komputer zárt és kontrollálható közege helyett a valóságban teremtettek aktív ágenseket. A különböző szakterületek közös vonása, hogy "mindegyik képes önmagát reprodukáló lényeket kibocsátani a környezetbe" - legalábbis a regényben.

"Az ilyen organizmusoktól még a legoptimistább (vagy legijesztőbb) jóslatok szerint is évtizedek választanak el bennünket" - írja a Bevezetőben Crichton. "Remélhetjük, hogy mire megjelennek, addigra döntés születik az önreprodukálási technológiák nemzetközi szabályozásáról." A mesterséges társadalom (Artificial Society) a mesterségesélet-stúdiumokhoz hasonló, több kutató szerint viszont alapjaiban más diszciplína.

Különböző - ágensekkel szemléltetett evolúciós, társadalmi, politikai, gazdasági stb. - jelenségeket, eseményeket modelleznek vele. Emergens folyamatai a társadalmi rendszer alsó (mikro) szintjéről indulnak el, és a felsőbb (makro-) szinteken is éreztetik hatásukat. Pontosan prognosztizált jövő helyett arra hívja fel a figyelmet, hogy az adott terület mely részén számíthatunk meglepetésekre.

A jövő mellett a jelen és a múlt történéseinek megfejtésére szintén alkalmazzák. Az emberi interakcióra vonatkozó néhány szabály felállításával komplex önszerveződő rendszerekhez hasonló "társadalmak" hozhatók létre. Véletlen események bevezetésével pedig különös, nem teljesen véletlen, nem teljesen determinista-alapú jelenségek tapasztalhatók.

Az első hasonló jellegű modellt Thomas Schelling (Maryland Egyetem) dolgozta ki a hatvanas években. Mesterséges szomszédságra vonatkozó szegregációs modelljének szereplőit egyetlen tulajdonság jellemezte: pirosak, illetve kékek voltak. Az eleinte véletlenszerűen elhelyezett "személyek" azzal a megkötéssel kerestek új lakókörnyezetet, hogy egy pirosnak négy piros, egy kéknek négy kék szomszédja legyen.

Rendkívül gyorsan teljesen homogén, egymástól elkülönült piros és kék zónák jöttek létre. A "játékot" más - enyhébb: két, majd egy azonos színű szomszéd - feltételekkel is elpróbálták. Lényegesen lassabban, de hasonló folyamat ment végbe. A hetvenes években Robert Axelrod számítógépes szimulációval mutatta be, hogy egy, a saját érdekeiket minden más fölé helyező szereplők alkotta társadalomban a kooperációk spontán szerveződnek.