A szörfösből lett lemezlovas: Chris Fortier

Jó néhány évvel ezelőtt egy tizennyolc éves floridai srác lekéste szörfversenye első selejtezőjét, és csalódottságában szakított a hullámlovas-karrierrel. A Chris Fortier nevű fiatalember végül a zenében találta meg élete értelmét, ma pedig már az amerikai lemezlovasok élvonalába sorolják, ráadásul jelentős szerepet vállalt az ottani szcéna kibontakoztatásában is. Chris Fortier-biográfia és -interjú a Freee Magazintól.

A szörfösök gyakran beszélnek a "tökéletes hullámról". Miután mégis dj lett belőled, s nem szörfös, a zenében mi lehet az a bizonyos tökéletesség?
- Volt néhány igazán nagyszerű éjszakám. Ezekhez szükség van pár összetevőre, például jó hangrendszerre. A fények nem olyan fontosak, de ha jók, akkor hozzátesznek a partyhoz, ha viszont rosszak, elvesznek belőle. És kell egy közönség, ami igazán türelmes, és bele tud lendülni, át tudja adni magát a zenének. Voltak helyek szerte a világban, ahol megvolt ezekből kettő, esetleg mind a három is, de ha valamelyik hiányzott, még úgy is lehetett eszméletlen az éjszaka. Ezt az élményt, az ilyen varázslatos pillanatokat próbálod elérni minden alkalommal. És ha egyszer eléred, még akkor is folytatni akarod. Csak azon múlik az egész, hogy igazán el akard érni.

A hangminták jogosításának problémái miatt jelentős csúszással tudott csak megjelenni Losing Wait című szerzeményed. Mi is történt pontosan?
- Alapvetően csak annyi, hogy egy nagyon régi felvételből vettem hozzá a vokált. Akkor persze ebbe még nem gondoltam bele, csak gyorsan meg akartam írni. Ahogy kész lett, elkezdtem játszani és odaadtam pár embernek, köztük Satoshinak. Nagyon tetszett neki, fel is hívott, hogy szeretnék megjelentetni. Ismerték az eredeti vokált, és úgy gondolták, könnyen meg tudják szerezni a jogokat, így a Saw Recordingsra hagytam az egészet. Sajnos tévedtek, a vokál jogait birtokló kiadóval nem sikerült megegyezni, mert rendkívül sok pénzt kértek a felhasználásért. Úgyhogy stúdióba vonultam, és újra felvettem a vokálokat egy énekessel, így már nem kellett a beleegyezésük.

Az amerikai hatóságok az utóbbi időben egyre nagyobb nyomást gyakorolnak a partyszervezőkre és a klubokra, többek között New Yorkban is. Meg fogja-e sínyleni ezt az amerikai szcéna, amelynek a város a központja?
- Szerintem ettől nem szűnik meg semmi. A hatóságok többnyire olyan klubokra gyakorolnak nyomást, amelyek nem tartják be törvényeket vagy ostobán viselkednek a drogokkal kapcsolatban. De még mindig van sok nagyszerű hely, például a Crobar, de az új Avalon is jó, és vannak kisebbek is. Csak a felszínt tudják megsérteni az ilyen intézkedésekkel. Az amerikai szcéna számára fontos, hogy New Yorkban nagy klubélet legyen, de mióta a Twilo bezárt, a New Yorktól való függés csökkent.

Tehát az új szövetségi rendelet nem fogja visszavetni a klubéletet?
- A RAVE Act, vagyis az új, szigorúbb szabályozás több lehetőséget ad a hatóságoknak, hogy szórakozzanak veled, ha úgy akarják. Ez leginkább a "rave-szerű rendezvények" ellen van, de szerencsére egyelőre nem igazán tudják, hogyan alkalmazzák mindenkire, mert ez szövetségi törvény, és nincs tisztázva, hogy melyik hatóság érvényesíti.

Hogy látod a zene és a drogok közti kapcsolatot?
- Nehéz ügy. Szerintem rengeteg ember van, aki nem jár partykba, nem drogozik, és tevékenyen hozzájárul a zene és a szcéna fejlődéséhez. Ők valahogy józanabbak és egyenesebbek. Szerintem a drogozás jelen lehet, de csak mint kiegészítő. Soha nem lenne szabad, hogy ez legyen a motiváció, amiért az emberek elmennek szórakozni. Annyiból kéne állnia, hogy ez szórakozás, és a szórakozásról is szól, nem arról, hogy milyen messzire mehetünk el és meddig tudjuk csinálni. Nem szabad eljutni oda, hogy nem számít, milyen zene szól a háttérben. Szerintem, amíg az emberek élvezik a zenét, a klub és a drogok atmoszférája nélkül, addig nincs baj. Ez mindenkinek egyéni döntése.