Happy Novi Sad

Szerencsére nem sikerült a vastag szemöldökű szerb politikusoknak meghiúsítani országuk legnagyobb fesztiválját, az Exitet, és így elmondhatjuk, hogy aki jót akar magának, jövőre feltétlenül látogasson el Újvidékre. Az Exit mára kétségtelenül Európa egyik legjobb fesztiválja.

fotó: Pritz Péter

Hogy kinek jutott eszébe, és ki engedélyezte, hogy egy ilyen masszív fesztivált egy tizennyolcadik században épített erődbe szervezzenek, nem tudjuk, de utólag is megcsókolnánk mindkettőjük okos buksiját. Ahogy a várfal alatt hangulatosan kanyargó, a sörbódéktól barátságosan szűk felvezető utcácskán felérünk, és a sima bejutás után megpillantjuk a helyszínt, azonnal transzba esünk.

Jobbra és balra és előre és le és föl színpadok, előttünk jobbra egy várfal alatt hatalmas diszkógömb, velünk szemben rózsaszínbe, fehérbe, narancssárgába öltözött nagyon jó csajok, tőlünk balra söröspult, huszonöt fok, táncoló, hömpölygő tömeg, itthon vagyunk! Még az sem szegi kedvünket, hogy miután megtaláljuk a nagyszínpadot, realizáljuk, hogy a Massive Attackból gyakorlatilag semmit se fogunk látni, akkora a tömeg. Sebaj, hamar beáll a fesztivál üzemmód: mászkálás, sör, sör, bokor, mászkálás, dumálás, flashelés, sör, mindegy hol vagyunk, mindegy mit csinálunk, kösz, jól vagyunk.

Azért azt éles szögből, egy sörpult mögül sikerül megállapítani, hogy továbbra is nagyon szeretjük a Massive Attackot, a Safe from Harm továbbra is az egyik legszebb elektronikus-urbánus népdal, amit valaha írtak, de bevalljuk magunknak, amit már a Szigeten is sejtettünk: bristoli kedvenceink igazából nem alkalmasak fesztiválzenekarnak. Az ő számaik sokkal meghittebb közegbe valók, nem így élnek igazán.

Forrás: [origo]

A ráadás előtt át is csúszunk a Dj-arénába, melynél pazarabb technopartyhelyszínt még életünkben nem láttunk, pedig négyen együtt négyszáz évesek is elmúltunk. Egyszerűen lenyűgöző látványt nyújt fentről az egyik oldalon egy várfallal, a másikról egy dombbal határolt katlan, s benne a kábé hatezer, színes fényben tomboló fiatal. Olyan időntúli az egész. Furcsa is belegondolni, hogy itt, mondjuk, 1782. július elsején milyen magányosan álldogálhattak a várvédő katonák őrségben...

Ott, ahol most a kigyúrt, fehérbe öltözött fekete house-félisten, Roger Sanchez nyomja, és ahol igazi, régi technoparty-hangulat van. Sikítozás, ugrálás, táncolás, tapsolás, mosolygás, terjengő parfüm-, savas izzadság-, toitoi-, és energiaital-szag. Mindenki barátságos, ha a lábunkra lépnek, bocsánatot kérnek, ha a nyakunkba öntik a sört, kétszer, a csapos kislányok kitartóan mutogatnak a palackokra, vajon mit is kérünk inni, sehol egy vicsorgó arc, egy mi-az-anyádat-nézel-köcsög, bazsalygás van, boldogság.

"Happy Novi Sad", ahogy a progresszívszínpad tetején láttuk a harmadik nap. És pont erről kell szólnia egy ilyen fesztiválnak. Ilyen hangulatban egy-egy jobb fellépő már tényleg csak bónusz, és nem lehet mást csinálni, csak örülni. Hogy jó helyen vagyunk jókor fiatalok. Főleg, hogy a mi bónuszunk ma este Roger Sanchez, ugye, aki fáradhatatlanul pörgeti a slágereket, a közönség meg úgy reagál egy-egy újabb lemezére, mint egy csoport essexi gimis lány, amikor Robbie Williams betoppan hozzájuk a tornaöltözőbe. A legnagyobb őrjöngés (a Eurythmics-es) Sweet Dreams-remixre, és a nyár legnagyobb house-alapvetésére, a Deep Dish Flash Dancére van, amitől már az egész katlan flashel és dance-szel. DD-ék simán megérdemelnének ezért még egy Grammyt.

fotó: Pritz Péter