A zöld szemű szörny visszatér

A múltkori eszmefuttatásomra érkezett levelek azt jelezték, senkit nem érdekel Fáni kutyám és Pacni macskám küzdelme, viszont dúl az emberi lelkekben a féltékenység. Úgy tűnik, senki nem akarja evolúciós alapon hasznosnak ítélni féltékenységét, hanem makacsul ragaszkodik ahhoz a napi tapasztalathoz, hogy ez nem jó érzés. Abszolút megértem ezt. Másfelől mégiscsak lovagolnék egy kicsit még az evolúciós gondolaton, hogy ha már szenvedünk, legalább érezzük át ennek tudományos mélységeit is.

Örök garanciális problémák fakadnak abból, hogy vadászó-halászó-gyűjtögetőnek vagyunk tervezve, és egész más körülmények közt vagyunk "bevetve".
Az elszabadult ősi programokat modern technikákkal kell megzabolázni. Ez már a kulturális evolúció része: olyan gondolkodási technikákat fejleszt ki az ember, amelyekkel képes alkalmazkodni történelmileg megváltozott körülményeihez.
Korábbi írásomban (A zöld szemű szörny megszelídítése) csak arra koncentráltam, mi van, ha a másik féltékeny ránk. Na erre csupa féltékeny embertől kaptam levelet. Tehát mit csináljunk, ha tudjuk, hogy ok nélkül vagyunk féltékenyek?

1. Már ugyebár megtapasztaltuk, hogy csak szenvedéshez, veszekedéshez vezet, de meg nem oldódik semmi, ha hagyjuk magunkat belesodorni a féltékenység örvényébe. Ha részleteken kezdünk gondolkodni, ha nyomozgatunk, ha spekulálunk. Erre találták ki a gondolat-STOP technikát. Ahogy járni kezd az agyunk, mondjuk azt határozottan magunkban: STOP, és kezdjünk el mással foglalkozni.

2. Másik fontos eszköz az irreális gondolatok megkérdőjelezése. Netán nevetségesnek tűnik, de százszor hatékonyabb, ha leírjuk gondolatainkat. Először leírjuk, mit fantáziálunk arról, mit csinálhat a másik, pl. a kiküldetésben. (Vad szexjelenet a szállodában, pihenésként pedig rajtam gúnyolódnak.) Aztán hívjuk segítségül a józan eszünket, és tegyünk fel kérdéseket magunknak: úgy ismerjük őt, aki szeret minket, hogy csak úgy beugrana egy másik férfi/nő ágyába? Én se tenném meg, akkor miért tételezem fel róla?
Gyakori rejtett elvárás, hogy "őt csak én érdekeljem". De vajon kivitelezhető ez? Másik gyakori rejtett irreális gondolat: "Ha ő a barátaival is jól tudja érezni magát, akkor én már nem is vagyok fontos". Igaz ez? Persze, hogy nem.

3. A féltékeny ember kedvenc eszköze a fenyegetés, zsarolás, dühöngés: ez negatív eszköz, mindig csak ront a helyzeten. Valójában a jutalmazás, vagyis a figyelmesség, kedvesség hatékonyabb eszköze a kapcsolat erősítésének, s ez növeli igazán a biztonságérzetünket.

4. A féltékenység gyakori oka az értéktelenségérzés: ha úgy véljük, nagyon is "elhagyhatók", "lecserélhetők" vagyunk, itt az ideje, hogy felturbózzuk önértékelésünket. Ennek egyik lényeges eleme, hogy "ha nem lesz is könnyű, meg tudom állni a helyemet egyedül is". Ha a másik elvesztését nem tudjuk reálisan felfogni, hanem a világvégét látjuk benne, akkor féltékenységünk irreális méreteket ölthet. Tegyünk azért, hogy önállóságunkat növeljük, hogy életünknek ne csupán a másik adjon értelmet. "Akkor is érték vagyok, ha történetesen te már nem szeretsz."

5. A féltékenységünk jutalmazó is lehet. Ha egyenesen bevalljuk, hogy a másik olyan fontos nekünk, hogy amikor láttuk őt mással összebújva táncolni, akkor az nekünk fájt, akkor valódi kapcsolat esetén megértésre fogunk találni.

6. Az önirányítás szintén hasznos eszköz lehet. Gyerekoromban úgy mentem be a sötét szobába, hogy fütyörésztem. Vagyis olyannak látszottam önmagam előtt, amilyen szerettem volna lenni. Ha féltékenység esetén olyasmiket mondunk magunknak, hogy "felnőtt ember vagyok, el tudom fogadni, hogy a másiknak lehetnek önálló programjai, legalább elintézek egy csomó dolgot, amit egyedül szeretek csinálni", akkor erősítjük magunkban azt, amilyenné válni akarunk.

Legvégül tanuljunk evolúciós örökségünkből és örüljünk: féltékenységünk azt bizonyítja, hogy még mindig sokat jelent a másik! Ez nagy dolog!

Ja és Lavoisier 11-et pislogott.

Szendi Gábor