A zöld szemű szörny visszatér

A múltkori eszmefuttatásomra érkezett levelek azt jelezték, senkit nem érdekel Fáni kutyám és Pacni macskám küzdelme, viszont dúl az emberi lelkekben a féltékenység. Úgy tűnik, senki nem akarja evolúciós alapon hasznosnak ítélni féltékenységét, hanem makacsul ragaszkodik ahhoz a napi tapasztalathoz, hogy ez nem jó érzés. Abszolút megértem ezt. Másfelől mégiscsak lovagolnék egy kicsit még az evolúciós gondolaton, hogy ha már szenvedünk, legalább érezzük át ennek tudományos mélységeit is.

Na most hozzuk összhangba a féltékenység napi jelenségeit az evolúciós programokkal. Egyrészt a partner féltékennyé tétele ösztönös viselkedés, amely a kapcsolat erejét teszi próbára, s főként nők szeretik alkalmazni. Itt persze csupán más férfiakra vetett pillantásokra és ártatlan mosolyokra gondoljunk! Az erre megjelenő férfi-féltékenység leggyakrabban a kapcsolat erősségét jelzi. Gyakran vezet kapcsolatok észrevétlen kihűléséhez, hogy a nő szürkén és unalmasan öltözik, "nem ad" magára: ez a feltétlen hűség ösztönös jele akar lenni. A férj ettől abszolút biztonságban érzi magát, de éppen ezért a nő lassan elveszíti értékét a szemében. Mivel más férfi sem kívánja feleségét, már ő sem kívánja. Jól ismert fordulat, mennyit nő a partner értéke, ha kiderül, hogy elveszíthető! Na ennyit a hasznos féltékenységről.

Mi a helyzet a másik elvesztéséből fakadó szégyennek? Kicsit távolabbról indulva, sok ember számol be arról, hogy amikor magányos időszak volt életében, akkor szerencsétlennek és értéktelennek érezte magát, van, aki képtelen volt egyedül elmenni moziba, vagy sétálni, mert mintha homlokára lett volna sütve, hogy "Senkinek sem kellek". Miért szégyen a magány? Miért jár értéktelenségérzéssel? Ugye mennyire nem logikus? Evolúciós gyökere ennek az lehet, hogy a magány azonos a szaporodásból való kiszorulással, s aki "nem kell" a másik nemnek, az értéktelen. Hasonlatos ez ahhoz, amikor attól szenved valaki, hogy a társadalmi hierarchiában alul van, vagy mi több, lecsúszott korábbi magasabb pozíciójából.

Mármost, az, akit megcsalnak, értékvesztettnek éli meg magát, hiszen a "közösség" előtt ki lett nyilvánítva, hogy ő nem alkalmas partnernek. A hajdani törzstagokat most a barátok és ismerősök alakítják, előttük lehet megszégyenülni. A szégyent csak revánssal lehet lemosni, ami a megszégyenített erejét bizonyítja, és ezzel helyreállítja tekintélyét.
Ma már tudjuk, hogy egy ember értékét nem az adja, hogy éppen egyedül él, vagy valakivel, és hogy megcsalatva lenni nem a megcsaltra, hanem a megcsalóra nézve szégyen. De a lelkünk mégsem e szerint működik, hanem az ősi programoknak megfelelően.