Ha betolakodik egy kistestvér

Mit lehet tenni olyankor, ha egy gyermek ellenségnek tekinti az újonnan született kistestvért? Miért csak akkor fogad szót egy kislány, ha ordítoznak vele? Mit lehet tenni akkor, ha egy gyereket folyamatosan kudarcok érnek az úszótanfolyamon? Mikor érdemes elvenni a cumit a kicsitől? Benda Viktória gyermekpszichológus válaszol.

Soha nem kértem még így tanácsot, de már meglévő két gyermekem mellé idén augusztusban megérkezik a harmadik picur is, pedig a két nagyobb között sem felhőtlen a viszony - és akkor még enyhén fogalmaztam.

Abban kérem a segítséged, hogy milyen módon vehetném rá a 12 éves nagylányomat és 8 éves öccsét az egymáshoz való közeledésre, mert úgy érzem, az elmúlt nyolc évben lehetőségeim tárházát teljesen kimerítettem, és már nincs újabb ötletem.

Mint már az eddigiekből is kiderült, majdnem négy év korkülönbség van a két gyerek között, így utólag kénytelen vagyok belátni, hogy ez nagyon sok, de ezt sajnos így hozta az élet.

A lányom meglehetősen élénken emlékszik még azokra az időkre, amikor még egyedüli gyerekként és unokaként ő volt a világ közepe, így az öccsét minden előkészítő manőverünk (hosszas beszélgetés, képeskönyvnézegetés a babáról és arról, hogy milyen lesz az új életünk a kistesóval együtt, a baba születése után a lányom bevonása fürdetésbe, hancúrba, etetésbe stb.) ellenére is gyakorlatilag azóta is csak "betolakodóként" hajlandó kezelni. Hangsúlyoznom kell, hogy egyik gyereket sem kényeztettük el soha, soha semmilyen kiváltságot nem kaptak senkivel szemben. Csak szerettük őket.

Sajnos elkövettem még egy hibát: amikor a lányom nagycsoportos ovis volt, a fiam pedig két és fél éves volt, akkor új munkahelyre szerződtem, és hat hónapra a férjemmel együtt kikerültem külföldre. Kéthetente tudtunk csak hazajönni, és ez kitörölhetetlen nyomokat hagyott mindkettejükben. Ez alatt az idő alatt a nagyszülők látták el a gyerekeket. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy most ilyen a viszonyuk egymással, és emiatt míg élek, lelkiismeret-furdalásom lesz.

Levelem címében azt írtam, hogy "Évek óta tartó gyűlölet", és nem véletlenül nem utálatot írtam. Sajnos előfordult már, hogy a lányom késsel kergette meg az öccsét, és látszott a szemén, az arcán, hogy ezt az indulatot vérre menő gyűlölet táplálja. A fiam az első időkben persze nem értette a dolgot, és nem tudott mit kezdeni az egésszel, csak elszenvedte az atrocitásokat a nagyobbtól. Aztán ahogy nőtt, és rájött, hogy ő sem teljesen gyenge, persze visszaütött. Tudom, minden testvér között előfordulnak csetepaték, erre számítottam is. De hogy a verekedések bizonyos időközönként mindennapossá, sőt félnapossá váljanak, azt nehezen emésztem meg.

Mindennek ellenére biztos vagyok benne, hogy valahol mélyen szeretik is egymást, hiszen ha valaki kívülálló harmadik személy bántja bármelyiküket, akkor teljes az egységfront. Néha, mikor megfeledkeznek magukról, csoda jól is tudják érezni magukat egymással: játszanak, és úgy kacagnak, hogy cseng-bong az egész ház. Ezek az eléggé ritka percek adnak némi reményt.

A gondot nem is annyira az jelenti számomra, hogy vannak összeütközéseik, hanem annak a meglehetősen szélsőségesen erőszakos formája. Annál is inkább ijesztő ez a számomra, mert mint írtam, jön a harmadik baba, akiről a lányom kerek perec kijelentette, hogy neki fiú nem kell, "minek ide még ilyen hülyegyerek", mint az öccse.

Nekem mindegy ugyan, hogy fiú lesz-e a baba, vagy kislány, de arra nem tudok garanciát nyújtani, hogy milyen nemű lesz. Próbálom meggyőzni a lányomat, hogy már elég nagy lesz a korkülönbség kettejük között ahhoz, hogy ebből a kapcsolatból azt hozza ki, ami neki is jobban megfelel, nem szükségszerűen lesz olyan a viszonyuk, mint a fiammal.

Úgy vettem észre, hogy inkább a vele együtt-töltött időt érzi veszélyben, de megígértem neki, hogy mihelyst a babával sikerül kialakítanunk egy viszonylag stabil napirendet, minden hétvégén beiktatunk egy olyan délelőttöt vagy délutánt, amikor csak mi ketten elmegyünk sétálni, kirakatot nézni vagy cukrászdába, vagy akármi, amikor csak vele foglalkozom majd. Ez időlegesen megnyugtatta ugyan, de úgy látszik, az ígéretem eddig tartott ki, mert már megint morog.

Nagyon sokat beszélgetek a lányommal, hál' istennek, igényt is tart erre, és szeret is velem beszélgetni. Kamaszodik, így nagy szüksége van rá, hogy bizonyos dolgokban legyen valaki, aki legalábbis "iránytűként" szolgálhat számára. A fiam kezdettől fogva elég anyás volt, vele is sokat beszélgetek, bár most már bizonyos dolgokban egyre inkább az apja társaságára van szüksége, hiszen vannak dolgok, amik "csak a fiúkra tartoznak" (foci, számítógép stb.). A fiam valahogy kevésbé rendült meg a kistesó hírétől, valószínűleg azért, mert neki természetes állapot, hogy van testvére. De nem szeretném, ha bármelyik gyerekem eleve úgy indítaná a kapcsolatot a picivel, hogy na, van még valaki, akit gyűlölni lehet.

Kedves Viktória, meglehetősen hosszú levelem végén kérem a tanácsod: hogyan lehet sok év vélt vagy valós sérelmeit kezelni, hogy mindenkinek jó legyen hazajönni a családjához?

Jól érzed, az a fél év biztos nyomot hagyott a gyermekeidben. De emiatt ne legyen lelkiismeret-furdalásod, mert annak érzete még mindig megviselheti őket! Ne hibáztasd magad! Akkor, abban a helyzetben úgy döntöttél (döntöttetek) és ez így volt jó. Fogd fel úgy, mint egy tapasztalatot, amiből tanultál, legközelebb másképp csinálnád.

Leveledben két apró megjegyzéseden akadt meg a figyelmem. "Nem kényeztettük el soha" (őket)...."soha semmilyen kiváltságot nem kaptak senkivel szemben". Ebben érzem a problémád gyökerét.

Nem tudom ugyan pontosan, mit értesz kényeztetésen, de a gyerekeknek bizony időnként szükségük van kényeztetésre, babusgatásra - persze nem a végtelenségig és nem mértéktelenül. Nem elég szavakkal mondani nekik, hogy mennyire szereted, ki is kell mutatni - időnként egy kis kényeztetéssel. Kell, hogy érezzék: a szüleim féltenek engem, figyelnek rám, szeretnek engem.

Ha időnként megteszel, megengedsz nekik olyan dolgot, amit alaphelyzetben nem, azzal még nem lesznek elkényeztetve. Hogy milyenekre gondolok? Apróságokra. Például: lemosod a hátát fürdésnél; elpakolod a ruháját, ha látod, hogy fáradt; megfőzöd a kedvenc kajáját; kompromisszumot kötsz vele egy számára fontos kérdésben; megöleled, mikor hazajön; stb. A lényeg, hogy érezze: érte teszed, neki szól.

A harmadik gyermeketek érkezése előtt pedig azt javaslom, törekedj még több babusgatásra, fizikai kontaktusra a nagyobbakkal (amennyire elfogadják)!

A másik fontos dolog a kiváltság kérdése, mely összefügg kicsit az előzővel is. A gyerekeknek kell hogy legyenek kiváltságaik. Szükségük van rá. Ezáltal jobban el tudják különíteni magukat a másiktól, nem akarnak versengeni vele, hogy kitűnjenek.

A lányodnak lehetnek kiváltságai pusztán azért, mert ő nagyobb - 4 évvel -, vagy mert ő lány. A fiadnak pedig azért, mert kisebb, vagy mert fiú. (Arról most nem beszélek, hogy természetesen a kiváltságokkal kötelességek is járnak.) Lehetnek olyan dolgok, amiket a lányodnak megengedsz és a fiadnak nem, vagy fordítva. Nem kell egyenlőségre törekedned! Hiszen két különböző gyerekről van szó, különböző igényekkel. Például a nagyobbnak megengedheted, hogy esténként még fennmaradjon olvasni egy kicsit. A fiadnak pedig, hogy egy kisállatot tartson, ha szereti őket (és tudja gondozni) Vagy: a fiadnak nem kell egyedül bepakolnia a táskájába, a lányod viszont egyedül jöhet haza az iskolából, stb. Az a fontos, hogy minél több területen találd meg az egyéni igényeiket, és abban kedvezz nekik!

Leírásod alapján nem gyűlöletet érzek gyermekeidben, inkább versengést a szülők szeretetéért. Jól érzed, ezt most a kis testvér érkezésekor különösen fontos helyre tenni.

Az, hogy jókat tudsz beszélgetni a két gyermekeddel (együtt és külön is), azt mutatja, hogy bizalmas viszonyban vagytok.

Ha a kényeztetésre és a kiváltságokra fokozott figyelmet szentelsz (szenteltek), biztos fogsz változást tapasztalni a két gyerek kapcsolatában. Persze ez egy hosszabb folyamat, ezáltal lassan tudatosodik bennük, hogy nem kell versengeniük egymással a szeretetért, mert megkapják külön-külön saját igényeiknek megfelelően. Erős kitartást és sok türelmet kívánok hozzá!

Üdvözlettel:

Benda Viktória