Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A közösségi média elterjedése, - mint a technikai fejlődésnek köszönhetően megjelenő új eszközök, illetve szolgáltatások általában – komoly kihívás elé állította az állami jogalkotókat. A korábbi, „hagyományos”, könnyen nyilvántartható és jogilag egyszerűbben szabályozható („felügyelhető”) professzionális vállalkozások által működtetett médiarendszerek mellett megjelentek azok a nyilvános online fórumok, szolgáltatások, amelyeknek köszönhetően a társadalom egyre több tagja vállhatott – a korábbi hivatásos sajtóhoz a közönség elérési képességében, illetve a közvélemény befolyásolási hatásában egyre inkább hasonló – „tartalomszolgáltatóvá”. Fontos különbséget jelentett azonban, hogy az ilyen „közösségi” médiafelületeken megnyilvánuló „felhasználók” tevékenységének államok általi kontrollálhatósága gyakorlatilag megoldhatatlan feladatot jelentett a hagyományos médiumokéhoz képest. Ennek az oka egyrészt az felhasználói tartalmak exponenciálisan növekvő mennyisége, másrészt – főleg az első időkben - a tartalmakat közzétevő felhasználók tényleges személyazonosságának gyakori megállapíthatatlansága. Ez azt eredményezte, hogy az közösségi platformokat már a fejlődésük korai szakaszában elárasztották a jogellenes (sokszor kifejezetten a büntetőjogba ütköző) tartalmak is.
Erre a helyzetre elsőként – az eme online szolgáltatások szülőhazája – az USA keresett választ.
Az 1996-os, „Communication Decency Act” nevű jogszabályukban, úgy próbáltak megszabadulni a problémától, hogy az ilyen online szolgáltatásokat nyújtó vállalkozásoknak szabad kezet adtak a felületeikre feltöltött felhasználói tartalmak moderálásának és szabályozásának tekintetében, de olyan módon, hogy e tevékenységükért (beleértve annak esetleges sikertelenségét is), a szolgáltatók alapvetően nem tartoztak (jogi) felelősséggel. Azaz, az amerikai szabályozás a kérdésnek a vállalkozások szerződési feltételeibe való utalásával, mintegy magánjogi alapra helyezte a nyilvános kommunikáció szabályozásának rendszerét. Bár, a jogellenes tartalmaknak az online térben történő terjedése elleni harcot nem sikerült megnyerni ezzel a megoldással, azonban a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága érvényesülésének jogi garanciáit eme új „közösségi” szolgáltatások tekintetében sikerült szinte teljes mértékben erodálniuk. Annak ellenére, hogy a szólásszabadság, az USA-ban is kezdetektől fogva olyan alapvető evidenciának számít, aminek védelmét az alkotmánytól kezdve számos jogszabály biztosítja - nem csak a hagyományos média, hanem a társadalmi élet egésze tekintetében is -, eme alapjognak az online szolgáltatások esetében történő érvényesülését garantáló (jogi) szabályok hiánya az elején még nem vetett fel mindennapi gyakorlati problémákat. Ennek oka az volt, hogy a „közösséginek” nevezhető szolgáltatáspiac a kezdetekben még egyrészt sokkal decentralizáltabb volt a mai állapotánál: számos szolgáltatás versenyzett az felhasználókért, így minden vélemény megtalálta a maga fórumát, a maga útját az emberekhez az online térben. Másrészt, akkoriban a közösségi média sem töltötte be azt a szerepet, hogy a legszélesebb nyilvánosság számára ez jelenti az elsődleges és általános hírforrást. Azaz, a közvélemény-befolyásoló hatása messze nem volt olyan jelentős, mint manapság.
Az évtizedek során azonban ez a helyzet megváltozott. Néhány közösségimédia-szolgáltatás – a világszerte megtalálható felhasználói számában, illetve az információáramlásban betöltött egyre jelentősebb szerepe folytán - annyira kinőtte magát, hogy nem csak a saját versenytársaihoz képest került domináns helyzetbe, hanem általában a helyi és globális hírforrások területén is. Egyre több ember számára, ezek a szolgáltatások jelentik „az Internetet”, azaz első sorban, vagy kizárólag e felületekről szerzik be mindazon információkat, amelyeket a mindennapi életük kapcsán szükséges döntéseikhez – beleértve az országuk közéletének működését is - szükségesnek tartanak. Ennek fényében, nem lehet csodálkozni, hogy – eredetileg amerikai, gyakorlatilag globalista, jól meghatározható ideológia mentén működő - politikai-gazdasági összefonódó érdekcsoportok hamar meglátták a közösségi médiában a közvélemény-befolyásolás új, hatékony, potenciálisan az egész világot lefedő – eszközét, amelyet fokozatosan egyre inkább a saját igényeiknek megfelelőre formáltak – pl. a már említett „felhasználási feltételek” (sokszor nem is nyilvános) módosításai útján. Ebben a folyamatban nem csak a szolgáltatások tulajdonosai vettek részt, hanem olyan – magukat általában „civilszervezetnek” aposztrofáló - különböző csoportok is, amelyek mindenféle egyéb, olyan „kapcsolódó” szolgáltatásokkal egyengették ezt a műveletet, mint pl. „moderálási tanácsadás”, „közvélemény-kutatás”, „tényellenőrzés”, stb. Ennek eredményeképpen, azt tapasztalhattuk, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága, nem csak, de iure, hanem de facto is egyre inkább háttérbe szorult ezeken a platformokon.
A törölt tartalmaik, illetve a megszüntetett hozzáféréseik miatt reklamáló felhasználók pedig – a fent említett 1996-os amerikai szabályozás folyományaképpen - megkapták, hogy „ez egy magáncég, amely olyan szabályokat hoz a saját szolgáltatása vonatkozásában, amilyeneket csak akar és ha nem tetszik, el lehet innen menni”. Ilyenkor a felhasználónak csak a bírósági út maradt, amellyel – az esetenkénti sikerek ellenére – jellemzően nem túl sok felhasználó élt.
Ahogyan ezek a szolgáltatások globálisan egyre elterjedtebbek, illetve meghatározóbbak lettek, úgy jelentkeztek e problémák más országokban, más „szolgáltatási területeken” is, azonban, az ilyen – alapvetően az amerikai jog alapján működő – magáncégekkel nem igazán tudtak mit kezdeni az USA-n kívüli „célországok”.
Európában (, ahogyan a világ többi részében is), évtizedekig nem is történt semmi érdemi lépés a közösségi média szabályozásának területén. Az ilyen határokon átlépő tömegkommunikációs szolgáltatások esetében, nyilvánvalóan a nemzetközi összefogással megvalósított szabályozás a legcélravezetőbb. Európában erre ráadásul megfelelő jogi és szervezeti alapokat, illetve kereteket jelentett az Európai Unió, azonban e közösség részéről egyre csak várattak magukra az érdemi cselekvések.
Emiatt
egyes tagállamok, saját kezdeményezésükre, nemzeti jogi szinten tették meg az első szabályozási lépéseiket.
E körben megemlítendő, a 2018-as német „hálózati végrehajtási törvény”, illetve a 2020-as francia törvény, „az online oldalakon található gyűlöletkeltő tartalmak elleni fellépésről, vagy a 2021-es osztrák jogszabály a „kommunikációs platformok felhasználóinak védelmét szolgáló intézkedésekről”.
Ezek jellemzője az, hogy alapvetően, a jogellenes (különösen a büntetőjogba ütköző) tartalmak eltávolítását, valamint hatékonyabb szolgáltatói panaszkezelést célzó rendelkezéseket tartalmaznak. Ugyanakkor, a szólásszabadságnak eme platformokon való érvényesülését biztosító érdemi rendelkezések kérdése ezeknél is elsikkadt. Azaz, az európai országokban is elsősorban csak egyedi bírósági eljárások keretében tudják az igazukat érvényesíteni a szolgáltatókkal szemben a szankcionált (pl. letiltott), sérelmet szenvedett felhasználók. A közösségimédia-szolgáltatók elleni sikeres felhasználói perekre egyébként Németországban több példa is született az évek során.
Itt érdemes megemlíteni, hogy
2020-ban Magyarországon is megindultak egy nemzeti jogi szabályozás megalkotását célzó előkészületi munkálatok, amelyre Varga Judit igazságügyi miniszter életre hívta a Digitális Szabadság Bizottság nevű szakmai fórumot is,
amely akkor függesztette fel a működését, amikor 2020 végén már érdemi információk érkeztek a digitális szolgáltatásokra vonatkozó uniós szabályozási tervek belátható időn belüli megvalósulásáról.
Ahogyan az már az előzőekből is kiderült, az EU nem kapkodta el ennek a régóta esedékes szabályozásnak megalkotását. Előzményeként a következő főbb eseményeket érdemes csak megemlíteni:
A közösségi jogalkotó 2000-ben fogadta el az elektronikus kereskedelemről szóló irányelvet, amely az online információtovábbítás és tárolás műszaki-technikai tevékenységeit végző, ún. „közvetítő szolgáltatók” felelősségének korlátozását fekteti el. Ez azt jelenti, hogy az irányelv rendelkezései – tulajdonképpen az amerikai modellt követve – kimondják, hogy az ilyen szolgáltatók nem felelősek a hálózataikon, eszközeiken továbbított, illetve tárolta jogsértő tartalmakért, amennyiben nincsen (bizonyítható módon) tudomásuk azokról, sőt nem is kötelesek aktívan kutatni az infrastruktúrájukon ilyen tartalmak után.
Ezt követően hosszú ideig nem történt semmi különösebben érdemleges a témában az EU szervei részéről. A közösségi médiumok egyre rohamosabb térhódítására reagálva, azonban az Európai Bizottság 2016-ban először különböző „soft” intézkedésekkel igyekezett gátat szabni a jogellenes (első sorban a „gyűlöletkeltő”) tartalmak terjedésének. Ennek keretében, megállapodások is születtek a Bizottság és négy nagy szolgáltató – a Facebook, a Microsoft, a YouTube és a Twitter – között. Ennek eredményeképpen, a Bizottság ösztönzésével és támogatásával megindult a különböző „önkéntes szolgáltatói magatartási kódexek” kidolgozása is, a közösségi felületeken felmerülő legfőbb problématerületek vonatkozásában.
E folyamat eredményeképpen született meg 2018-ban, a közösségi médiában terjedő hamis, vagy félrevezető információkkal szembeni fellépésről szóló, „dezinformáció ellenes” magatartási kódex is a Bizottság bábáskodásával, amely a mostani, Twitterrel szembeni uniós kritikák és fenyegetések szempontjából is egy központi jelentőséggel bíró dokumentum. (2022. júniusában módosították, aktualizálták, kibővítették ezt a magatartási kódexet. Ehhez 34 cég csatlakozott, köztük, az akkor még nem Elon Musk által tulajdonolt Twitter is.)
Szintén 2018-ban módosította az uniós jogalkotó - az eredetileg még 2010-ben elfogadott és alapvetően a hagyományos médiumok vonatkozásában megalkotott – audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelvet is, amelynek során a jogszabályba bekerült néhány – nem túl gyakorlatias és sok szempontból már akkor is idejétmúltnak tekinthető - rendelkezés az olyan videómegosztó-szolgáltatások tekintetében, mint pl. a YouTube.
A fenti előzményeket követően, végül 2022 októberére elfogadásra és az EU hivatalos lapjában kihirdetésre került a várt új jogszabály: az Európai Parlament és a Tanács 2022/2065 rendelete a digitális szolgáltatások egységes piacáról és a 2000/31/EK irányelv módosításáról (digital services act - digitális szolgáltatásokról szóló rendelet), amire a továbbiakban „DSA”-ként, vagy „Rendelet”-ként hivatkozunk. Az új jogszabály különböző részei, rendelkezései nem egyszerre, hanem 2022 novembere és 2024 februárja között, fokozatosan lépnek hatályba, válnak alkalmazhatóvá, amely körülménynek jelentősége van a Twitterrel szembeni mostani fenyegetőzések szempontjából is.
A DSA elfogadását, sokan üdvözölték
, hiszen a rendelkezései – a korábban is központi szabályozási igényként azonosított olyan kihívások, mint a káros tartalmak (főleg a „gyűlöletbeszéd”) elleni harc - mellett számos olyan témát ölelnek fel, mint pl. a szolgáltatók számára a korábbi gyakorlataiknál érdemibb felhasználói panaszkezelési megoldások előírása, illetve egy „összeurópai” hatósági felügyeleti rendszer felállítása. Részleteiben is áttekintve ezeket az új szabályokat azonban megállapítható, hogy a Rendelet egyes részei, legalább annyi kérdést és aggodalmat felvetnek, mint amennyi problémára megpróbálnak választ, vagy megoldást adni. Azonban a jelen írás most alapvetően csak a jelenlegi „Twitter-ügyben” legrelevánsabb részeivel foglalkozik.
A DSA megszületésével nagyjából egyidőben érkezett a hír, hogy Elon Musk megvásárolta a Twittert és haladéktalanul kijelentette, hogy ezentúl a szólásszabadság biztosítása lesz a legfőbb működtetési elv a platformon. Ennek keretében a cégnél rögtön elkezdték felülvizsgálni – többek között – a Covid-hírekre vonatkozó, a Twitteren addig érvényes „moderálási szabályokat”, majd vissza is vonták azokat.
Ennek különös jelentőségét azt adta, hogy a tavalyi év végéig a balliberális érdekkörök által kívánatosnak tartott „modell” szerint működött a Twitter is. Az uralkodó amerikai baloldali (globalista) fősodor által nem kívánatosnak minősített információk, hírek, illetve az azokat közzétevő felhasználók kitiltására itt is meg voltak az „elvárt” ideológiai-politikai alapú felhasználási feltételek, szabályzatok, moderálási (értsd: cenzúra) irányelvek. Emlékezetes, hogy ennek alapján, magát az Egyesült Államok elnökét is eltávolították a platformról 2021 februárjában. A Twitter cenzúraszabályai között kiemelt jelentősége volt a Covid-járvánnyal kapcsolatos információkra vonatkozó előírásoknak, amely értelmében gyakorlatilag minden olyan hírt, és főleg véleményt – „álhírnek”, „dezinformációnak” minősítve - töröltek, ami nem egyezett az érintett érdekkörök (pl. a gyógyszeripar) „hivatalos” kommunikációjával. (Azóta persze már láthatjuk, hogy számos, ezzel kapcsolatos, akkoriban álhírnek minősített információ utóbb valósnak bizonyult.) De, az amerikai választási kampány intenzitásának fokozódásával fokozatosan erre a sorsra jutottak a demokrata párti fősodor álláspontjával szembemenő politikai-közéleti tartalmak is. A Twitter tulajdonosváltását követően természetesen azonnal meg is indultak a – döntően ideológiai indíttatású - támadások a platformmal szemben, amely a közéleti témájú nyilvános és széles körű kommunikációnak az egyik legfontosabb fóruma az USA-ban.
Elon Musk döntésére érkező reakciók Európában sem várattak sokat magukra.
Thierry Breton, a belső piacokért felelős uniós biztos már a Muskkal folytatott november végi online videós megbeszélése során megfenyegette a Twitter tulajdonost a szolgáltatásnak az EU-ból való kitiltásával.
Breton a hírek szerint közölte Muskkal, hogy be kell tartania egy sor szabályt, amelyek között állítólag az is szerepelt, hogy nem helyezhet vissza „önkényes” módon, a Twitterről – a korábbi moderálási szabályok keretében - kitiltott felhasználókat, valamint az is, hogy jövőre bele kell egyeznie a platform „átfogó független auditálásába”. Bretonnal ezekben haladéktalanul egyetértett az Európai Bizottság igazságügyi vezetője, Didier Reynders is. A Twitter új irányvonala miatt „aggódók” köréhez nem meglepő módon számos – jellemzően baloldali - európai parlamenti képviselő is csatlakozott, élükön Guy Verhofstadttal.
A megváltozott Twitter egyik legelső és máig leghangosabb kritikusa azonban nem is egy uniós vezető, vagy politikus volt, hanem a francia távközlési miniszter, Jean-Noël Barrot, aki megnyilatkozásaiban szintén folyamatosan a szolgáltatásnak az Európából való kitiltásával fenyegetőzik.
Az európai politikusok által immár „bunkósbotként” használt hivatkozási alap egyrészt a már említett, 2018-as, dezinformáció elleni, önkéntes, szolgáltatói „önszabályozási” magatartási kódex, valamint az azt mintegy „magasabb normatív szintre” emelő DSA.
Idén tavaszra a véleménykülönbség egy fontos törésponthoz vezetett a felek között.
Thierry Breton május 26-án, bejelentette be, hogy
a Twitter kilépett az említett, félretájékoztatás elleni magatartási kódexből.
Breton tweetjében (!) kiemelte ugyanakkor, hogy „a kötelezettségek ettől még megmaradnak”, utalva az új uniós szabályozás augusztus 25-én hatályba lépő egyik vonatkozó rendelkezésére. A jogszabály értelmében az önként vállalt kötelességek mellett “jogszabályi kötelezettség lesz a félretájékoztatás elleni küzdelem” – írta.
Az Európai Bizottság egyébként már februárban közölte, hogy a Twitter nem adott le teljes jelentést múlt évi tevékenységéről, ezzel nem felelt meg az önszabályozási kódexben előírt ezirányú kötelezettségének. Egyébként is, a Musk tulajdonában lévő cég november végén visszavonta a koronavírussal kapcsolatos félretájékoztatás elleni előírásait, aminek értelmében az oldalról többé nem szűrik ki a járvánnyal kapcsolatos hamis állításokat és szándékosan félrevezető tartalmakat.
Május végére Barrot miniszter is még magasabb fokozatra kapcsolt Franciaországban:
A dezinformáció az egyik legsúlyosabb fenyegetés, amely demokráciáinkra nehezedik. A Twittert, ha nem tartja be a szabályainkat, ki fogjuk tiltani az EU-ból.
Véleménye szerint a tilalom már az idén nyáron életbe léphet, amennyiben augusztus 25-ig nem tesz eleget a közösségi előírásoknak.
Mellékes, de annál érdekesebb kérdés, hogy
a „kitiltást”, – az internet határokat átlépő jellegére, illetve a felhasználók rendelkezésére álló informatikai megoldások, eszközök széles skálájára is tekintettel – műszakilag, technikailag, vajon, hogyan is terveznék végrehajtani?
Talán erre is tekintettel, az ügyben megszólaló józanabb szakértők már nem is feltétlenül a kitiltást emlegetik a Twitter kapcsán, mint elsődlegesen alkalmazható szankciót, hanem a DSA-ban meghatározott mértékű pénzbírságot, ami a jogsértő vállalkozás éves bevételének 6 százalékáig terjedhet.
Ahogyan az látható, a különböző megszólalók, hol a „jelentéstételi kötelezettség nem teljesítésére”, hogy pedig a „magatartási kódexből való kilépésre” hivatkoznak. Hol „önkéntes vállalásokról”, meg „önszabályozásról” van szó a téma kapcsán, hol pedig „jogszabályi kötelezettségekről”. Egyszer „az Unióból való kitiltással”, máskor meg bírsággal fenyegetik a szolgáltatót.
De vajon kitilthatják-e az EU-ból a Twittert? Kattintson a következő oldalra, kiderül!
