Moby bulizik még egy utolsót

Amilyen hatalmas forgalom volt a múlt héten, olyannyira visszafogott a lemezipar most. Ráadásul a hét kétségtelenül legnagyobb érdeklődésre számot tartó lemezéről, az R.E.M. új albumáról külön cikkben írtunk, itt most négy marad. Köztük van Moby, aki ismét a tánczene felé fordult, aztán az elnyűhetetlen Counting Crows, a hiphop producerrel próbálkozó modern blues duó, a Black Keys, és végül a Guillemots excentrikus, helyét kereső popzenéje. Lemezajánló.

Guillemots: Red

Várakozások: A Fyfe Dangerfield énekes-dalszerző és billentyűs vezette Guillemots a 2006-os esztendő egyik igazi befutójának számított, nehezen besorolható, de mégis populáris zenéjével komoly rajongótábort épített ki magának. Az első albumát, a Through The Windowpane-t Mercury-díjra jelölték, a kritikusok pedig előszeretettel emlegették az "intelligens popzenekar" mintapéldájaként, mely jazzből, soulból, AOR-ból és még ki tudja, honnét merített inspirációt egy egyedi, melankolikus poplemezhez. Sokan a szokatlan stíluspárosítások miatt avantgárd popnak is nevezték a Guillemots zenei világát, mely azért kicsit túlzás, hiszen túlzottan formabontó megoldásokkal nemigen találkozhattunk, de az Arctic Monkeys és követői által uralt sablonos indie piacon kétségtelenül felüdülésként hat egy-egy, kísérletezőbb kedvű formáció feltűnése, és a Guillemots ilyen volt. Ilyenkor persze mindig nehéz a második lemez irányát meghatározni, lássuk, Dangerfield és társai hogyan birkóztak meg a problémával!

Eredmény: A Guillemots hamar jelzi, hogy nem szándékoznak az első lemez által kijelölt határokon belül maradni, hiszen a nyitó Kriss Kross mindjárt egy húzós, keleties hatásokat mutató, döngölős glam-diszkószám, és utána is ide-oda kapkod, igazi ötletparádé kerekedik ki a lemezből, ám mintha csak maga a lényeg veszne el: a jó számok és az emlékezetes dalok bizony hiányoznak (még a pörgős Last Kiss áll ehhez a legközelebb). Dangerfieldék - leginkább a nyolcvanas évek elejének new pop forgatagát idézve - szaladgálnak a különböző stílusok között, beemelve diszkót, R&B-t és fehér funkot, viszont ez körülbelül annyira hangzik hitelesnek, mintha mondjuk a Coldplay akarna csinálni egy kékszemű soullemezt. Az összehasonlítás nem véletlen, hiszen Dangerfield nyafogós hangja - különösen a lassabb számokban - valóban erősíti ezeket az érzéseket, és miután lefutnak a diszkós-funkos-táncos dalok, marad a modoros melankólia. Amely testhezállóbb a zenekarnak, viszont jóval kevésbé izgalmas, mint a lemez első fele (ahol ugyebár pont a fókuszt nem találtuk elég élesnek), szóval nehéz hová tenni ezt az albumot, és mintha ugyanígy lenne ezzel maga a zenekar is.

Kiknek ajánlható: Hát nem az első lemez kevéske itthoni rajongójának, viszont akik kedvüket lelik az egyáltalán nem összeillő stílusok szimultán hallgatásában, azoknak még be is jöhet.

Olyan, mint: Identitásproblémás második album egy a helyét kereső zenekartól.

(IB)