Moby bulizik még egy utolsót

Amilyen hatalmas forgalom volt a múlt héten, olyannyira visszafogott a lemezipar most. Ráadásul a hét kétségtelenül legnagyobb érdeklődésre számot tartó lemezéről, az R.E.M. új albumáról külön cikkben írtunk, itt most négy marad. Köztük van Moby, aki ismét a tánczene felé fordult, aztán az elnyűhetetlen Counting Crows, a hiphop producerrel próbálkozó modern blues duó, a Black Keys, és végül a Guillemots excentrikus, helyét kereső popzenéje. Lemezajánló.

The Black Keys: Attack & Release

Várakozások: Ha huszonegyedik századi blues-rockról és duó felállásról van szó, az ember hajlamos nyomban a White Stripes-ra asszociálni, és ez így is van jól. Jack és Meg White fekete-piros világában máig annyira sajátos nyelven szólalnak meg értelmeződnek újra a veretes, standarddá merevedett blues, hard-rock és garázs-rock gesztusok, hogy legkésőbb a 2005-ös Get Behind Me Satan című lemeznél vélhetően már mindenkinek leesett, miszerint az évtized egyik legfontosabb rockzenekarával van dolgunk. Ha viszont valaki hiányolná White-ék produkciójából az "igazi" bluest és a kellő mennyiségű, autentikus arcszőrzetet, vagy esetleg egyszerűen csak túl infantilisnek vagy eklektikusnak tartja az egészet, annak tökéletes megoldás a "szegény ember White Stripes-a" titulust lassan levetkőző ohio-i Black Keys. A duóban (Dan Aurbach és Patrick Carney), alapelemeire lecsupaszított blues-rockkal felálló zenekar idén már az ötödik lemezénél tart, és olyan rajongókkal büszkélkedhet mint Robert Plant vagy épp Thom Yorke, az Attack & Release-t pedig Brian Joseph Burton, azaz a nagyközönség számára leginkább a Gnarls Barkley duó egyik feleként ismert Danger Mouse öntötte formába.

Eredmény: Az akroni blues-rockerek és a sztárproducer együttműködéséből eredetileg egy új Ike Turner lemez született volna, de a zenészlegenda váratlan halála végül módosította a terveket, és morbid vagy sem, a Black Keys csak nyert az ügyön. A korábbi lemezeikről is ismert, férfias, kissé egydimenziós, és koncepciózusan lecsupaszított ortodox blues, country és R&B kevercs ugyan megmaradt, de a megszólalás és a hangszerelés - a lehetőségekhez mérten - jóval ötletesebb és sokszínűbb, még a monoton blues körök is játékosabban görögnek. A Black Keys számára ez legalább akkora előrelépés (még ha jelentőségében nem is hasonlítható össze a két lemez), mint a White Stripes-nak a Get Behind Me Satan: csak Jack White-ék a garázsból szabadultak ki, Auerbach-ék pedig egy olcsó blues-kocsmából. Azért azt még jegyezzük meg, hogy a White Stripes még mindig elérhetetlen magasságokban van a Black Keys számára.

Kiknek ajánlható: Akiknek még mindig a Rolling Stones, a Zeppelin és a Lynyrd Skynyrd az igazi.

Olyan, mint: A White Stripes lenne, egy Miche Gondry klip helyett a Kopaszkutyá-ban.

(SZSZCS)