Moby bulizik még egy utolsót

Amilyen hatalmas forgalom volt a múlt héten, olyannyira visszafogott a lemezipar most. Ráadásul a hét kétségtelenül legnagyobb érdeklődésre számot tartó lemezéről, az R.E.M. új albumáról külön cikkben írtunk, itt most négy marad. Köztük van Moby, aki ismét a tánczene felé fordult, aztán az elnyűhetetlen Counting Crows, a hiphop producerrel próbálkozó modern blues duó, a Black Keys, és végül a Guillemots excentrikus, helyét kereső popzenéje. Lemezajánló.

Moby: Last Night

Várakozások: Richard Melville Hall, alias Moby már jócskán elmúlt húszéves, amikor Go című technoslágere révén megismerhette nevét a világ. Bőven benne járt már a harmadik ikszben, amikor a Play című album váratlanul több mint tízmillió példányban kelt el világszerte, és igazi sztárrá varázsolta az excentrikus zenészt. A 2002-ben megjelent 18 tovább szilárdította Moby helyét a popzene legnépszerűbb előadói között, ám a három évvel későbbi Hotel nem sikerült valami fényesen. Nem is feltétlenül azért, mert Moby énekesként is bemutatkozott, hanem mert a döntően újhullámos beütésű dalok többsége fakó és élettelen volt, nem csoda, hogy a Hotel meg sem tudta közelíteni a Play vagy az 18 sikereit. Akkor a kritikák azt emelték ki, hogy Moby érezhetően szeretne menekülni abból a skatulyából, amibe még a Play sikere idején tették bele, és a legnépszerűbb elektronikus tánczenei előadói közé sorolták. Ehhez képest tavaly ősszel bejelentette, hogy új albumán ismét visszatér a diszkóba, és a hetedik albuma ismét alapvetően a dance irányzat jegyében születik majd. Közben egyébként csendben kijött egy besztof is (Go: The Very Best Of Moby), rajta egy új kislemezdallal is.

Eredmény: Ez a bizonyos kislemezdal a New York, New York címet viselte, és a város egyik legendás zenekara, a Blondie énekesnője, Debbie Harry kölcsönözte hozzá a hangját. Nos, az új lemezen ez a dal nem szerepel, de az album koncepciójába már csak a cím alapján is abszolút beleillene, hiszen Moby saját bevallása szerint New York tánczenéje előtt szeretne tisztelegni a Last Night-tal. Magyarán a kopasz vegetáriánus zenész valahol ott szeretné folytatni, ahol 1995-ben, az Everything Is Wrong című technolemez idején abbahagyta. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne hallanánk itt olyan megoldásokat, melyek az ismertebb Moby-albumokat idéznék (lásd az Every Day It's 1989 gospeles hangmintáját, de a Live For Tomorrow is a Play-en bevált énekesnős-samplinges receptet alkalmazza), de a hangsúly mégis a szintiken és a szigorú ütemeken van. Maga Moby ismét szégyellősen a háttérbe húzódik, és különböző, sablonos hangú énekesnőkre bízza, hogy elvigyék hátukon a dalokat, mely nem teszi túlzottan személyessé, sem pedig egységessé a lemezt, melyre egyébként hatott elektro, diszkó, rap és a rave is. A gond csak az, hogy kevés szám állja meg a helyét igazi tánczeneként, túlsúlyban vannak a középtempós számok, és ugyan találni jól sikerült darabokat is (az Ooh Yeah és a Disco Lies például), de általánosságban Moby versenyre kel a mai, virágzó elektropop/house mezőnnyel, és alulmarad. Az album utolsó harmadát jellemző, "levezetőnek" szánt chill-outos számok aztán végképp alássák a Last Night mint "tánclemez" hitelét. Ha valaki tényleg a mai New York tánczenei színterének legjavára kíváncsi, az hallgassa inkább a Hercules And Love Affair vagy az LCD Soundsystem albumait, a Last Night hommage-nak nem rossz, de túl sokat nem tesz hozzá a történethez.

Kiknek ajánlható: Akinek tetszett a tavalyi Chemical Brothers-lemez.

Olyan, mint: A már negyven felett járó partiveterán bulizik még egy utolsót.

(IB)