Fiúk és lányok gitárokkal

A héten indie rockot és keresztény rap-metált kapunk, igazán nagy név most nem jelentetett meg lemezt, de ettől még van mit hallgatni. Hat év után tér vissza a Deal-nővérek kedvesen szétesett zenekara, a Breeders, két év és két szakítás után komolyabb és zűrösebb anyaggal jelentkezik a Long Blondes. A szokásost hozza a sztárvendégekkel megtámogatott P.O.D., tanári anyaggal ünnepli meg újjáalakulását a gitárpop-veterán James, és újabb trónkövetelő jelent meg a brit gitárszíntéren a Courteeners személyében. Lemezajánló.

James: Hey Ma

Várakozások: Kevesen gondolták volna, hogy a James együttes egyszer újra összeáll, úgyhogy a napokban napvilágot látott Hey Ma című korong megjelenésének a ténye is üde meglepetésként hat. Hogy őszinték legyünk itt volt az ideje, hogy a sok egyenzenekar között valaki az asztalra csapjon, és megmutassa mi is az a klasszikus brit gitárpop. A James a nyolcvanas évek elején indult, nagyjából a Smiths-szel együtt, ám az igazi áttörésükre az évtized végéig, és a kilencvenes évek kezdetéig kellett várni. 1990-ben készült el a Gold Mother című korong, mely olyan alapslágereket tartalmazott, mint a Sit Down és a Come Home. Az 1992-es Seven (a cím a zenekar létszámát takarja) igazi kultuszzenekarrá tette a Jamest. A következő nagyszerű lemezükön (Laid) már Brian Enóval dolgoztak együtt, majd a Wah Wah idején elmentek a kísérletezés felé, hogy aztán az évezredforduló környékén visszataláljanak a klasszikus gitárpop hangzásukhoz 1999-es Millionaires és a 2001-es Pleased To Meet You című korongjaikkal. Ez utóbbi korongot követően aztán a zenekar szépen csendben beszüntette működését. Az énekes, Tim Booth 2004-ben szólólemezt készített, ám az túl nagy visszhangot nem váltott ki.

Eredmény: Manapság egyre nagyobb divat lett hivatkozni a Jamesre. Megtették ezt többek között a Coldplay és a Radiohead tagjai is, így hát úgy látta Tim Booth, hogy érdemes újra megpróbálni együtt a James-szel. Az album végighallgatását követően kimondhatjuk: cseppet sem döntött rosszul. A zenekar időutazásra hívja hallgatóit, a zenészek visszarepítenek minket a kilencvenes évek elejéig, ám egy pillanatig sem azért teszik, hogy nosztalgiázzunk. Szépen sorban jönnek a jól megírt, azonnal dúdolásra késztető, perfekt gitárpop-slágerek. Az indítás tökéletes, a klasszikus Laid album világát idézi, a Bubbles szépen építkezik, akár a lemez, s egyre csak haladunk a katarzis felé, ahogy kibontakozik a sok hangszer a dalban. Többek között ismét találkozunk fúvósokkal, melyet már régóta nem használtak, itt pedig a lemez meghatározó hangszere lesz. Az album egyik legjobb dala az Oh My Heart, szintén tipikus kilencvenes évek britpopját idéző szerzemény visszhangosított énekkel, "hú-hú" vokálokkal, melyet akár a Manic Street Preachers is játszhatott volna anno. A lemez végére aztán kapunk egy csipetnyi megnyugvást, hangyányi pszichedéliával fűszerezve. A Hey Ma-t ugyanazzal a producerrel készítették, aki a holtidőben megjelentetett Booth-szólóalbumon is segédkezett, tehát a Brian Eno vonalat nem erőltették tovább, s a végeredményt tekintve nem is kellett.

Kiknek ajánlható: Azoknak az anglománoknak, akiknek már elege volt a hetente felbukkanó új indie zenekarokból, s valami klasszikus, kilencvenes évekbeli gitárpopra vágytak.

Olyan, mint: Mikor a tanár belép az osztályterembe, fellép a katedrára, s egy határozott kézmozdulattal int a diákoknak, hogy üljenek le.

(DG)