Saját jogán lett nagykorú a Foo Fighters

Ma már tényleg nem szokás megjegyezni, hogy Dave Grohl a Foo Fightersből egykor a Nirvana dobosa volt, hiszen az új lemez - amit meg is nyerhetsz - is egy saját stílussal és fazonnal bíró zenekart mutat. Szokás szerint szexi és pörgős szólólemezt csinált a Black Eyed Peas agya, Will.i.am, ígérete ellenére tért vissza új lemezzel a lassan nagymamakorú legenda, Joni Mitchell. PJ Harvey megtanult zongorázni az új albuma kedvéért, Devendra Banhart pedig továbbra is ütődött és szerethető. Lemezajánló.

PJ Harvey: White Chalk

Várakozások: Az 1992-es év nem túl sok reménnyel kecsegtetett a brit-popzene jövőjét (és jelenét) illetően, az elmúlt évek sztárjai és reménységei kifulladóban, kevés a friss hang, a shoegaze irányzat érdektelenségbe a madchesteri hangzás pedig szépen lassan a drogokba fulladt, a britpop robbanás pedig még kanyarban sem volt. Ebbe a kilátástalannak tűnő közegbe érkezett a hosszúlábú, angol alternatív-rock királynő, Polly Jean Harvey, aki Dry című debütálólemezével, és sötét, dühös, provokatív szerzeményeivel és kiállásával azonmód afféle underground-feminista szeximbólummá, kis túlzással Kim Gordon vagy Courtney Love angol megfelelőjévé, majd az ezredfordulóig készült további öt nagylemezével az évtized egyik legfontosabb és legegyénibb énekes-dalszerző hölgyévé nőtte ki magát. Mindemellett szobrászkodik, verseskötetet jelentet meg, sőt, színészként is bemutatkozott már, tehát nem sokat pihen, dacára, hogy legutóbbi albuma, a fiatal Polly Jeant idéző, nyers Uh Huh Her már három éve, hogy megjelent.

Eredmény: A borítófotón Polly Jean nem egy másnapos tinédzsert mutat, mint az előző album esetében; ezúttal nyakig begombolt, Elfújta a szél kosztümben mereng, aki pedig a külcsínből próbál messzemenő következtetéseket levonni, bizony jó helyen tapogatózik. Noha eddigi lemezei korántsem nevezhetőek egydimenziósnak vagy önismétlőnek, az énekesnő most tényleg radikálisan szakított eddigi hangzásvilágával; az attitűd ugyan a régi, a megszólás viszont teljesen új, a hangos gitárokat visszafogott - bár kétségkívül felkavaró - zömében zongorás balladák váltották fel, valahol a Kate Bush-féle "viktoriánus-pop" nyomvonalán, de a végeredmény kevésbé szertelen, inkább a nyomasztó melankólia az uralkodó irány. Harvey nem különösebben brillírozik új hangszerén - bár ez nem meglepő, hisz kizárólag a White Chalk kedvéért tanult meg egyáltalán zongorázni - de azzal a kevéssel, amit tud, többé-kevésbé egyenletes és súlyos atmoszférát teremt, amihez nagyban hozzájárul még egészen meglepő magasakra is képes, néhol kimondottan idegborzoló hangja, mely szintén újdonságot jelent az eddigiekhez képest.

Kiknek ajánlható: Deprimált kamaszlányoknak.

Olyan, mint: Mintha Kate Busht megerőszakolt volna egy búskomor művészzseni.

(SZSZCS)