Saját jogán lett nagykorú a Foo Fighters

Ma már tényleg nem szokás megjegyezni, hogy Dave Grohl a Foo Fightersből egykor a Nirvana dobosa volt, hiszen az új lemez - amit meg is nyerhetsz - is egy saját stílussal és fazonnal bíró zenekart mutat. Szokás szerint szexi és pörgős szólólemezt csinált a Black Eyed Peas agya, Will.i.am, ígérete ellenére tért vissza új lemezzel a lassan nagymamakorú legenda, Joni Mitchell. PJ Harvey megtanult zongorázni az új albuma kedvéért, Devendra Banhart pedig továbbra is ütődött és szerethető. Lemezajánló.

Joni Mitchell: Shine

Várakozások: Bár nálunk sosem közelítette meg népszerűsége a világ más vidékein tapasztalható, Joni Mitchell minden idők egyik legfontosabb nőnemű szereplője a poptörténetnek. A hatvanas évek végén költözött át Kanadából (nevezetesen Torontóból) Kaliforniába, ahol néhány év után komoly népszerűségre tett szert, és a hetvenes években virágkorát élő singer-songwriter műfaj királynőjévé nőtte ki magát. Albumait (Blue, For The Roses, Court and Spark, stb.) kivétel nélkül a korszak csúcsművei közé sorolják, különleges, folk és jazz hatásokat is mutató zenéjével és okos dalaival pedig példaképül szolgált valamennyi énekes-dalszerzőnőnek, Suzanne Vegától Norah Jonesig. A hetvenes évek második felétől kezdve egyre kísérletezőbb lemezeket jelentetett meg, és nem is dolgozott már olyan intenzitással, mint pályája csúcsán, jelentőségén ez már mit sem változtatott. Joni Mitchellnek is köszönhető, hogy Kanada valósággal ontja az öntudatos énekes-dalszerzőnőket (Alanis Morissette, Sarah McLachlan, Loreena McKennitt, Shania Twain és legújabban Avril Lavigne), de a műfaj szinte valamennyi képviselőjének pályáját vissza lehetne vezetni Mitchellig. Ő is megkapott minden létező kitüntetést Kanadában és nemzetközi szinten egyaránt, 2002-ben pedig elköszönt a közönségtől, saját bevallása szerint a Travelogue című lemeze az utolsó, amit készített. A búcsúval együtt jól beolvasott a zeneiparnak is, és az a tény, hogy idén - Paul McCartneyhoz hasonlóan - meglepetésszerűen leszerződött a Starbucks kávéházlánc kiadójához, a Hear Music Grouphoz, egyfajta üzenetként is felfogható a hagyományos zeneipar számára: megy ez nélkületek is.

Eredmény: Valószínűtlen volt, hogy az idén 64 éves Mitchell valami egészen újszerűvel álljon elő a visszatérése alkalmából. Mindezt azzal indokolta, hogy azóta ismét történtek olyan dolgok, melyek kapcsán van mondanivalója, és ehhez természetesen azt a zenei stílust választotta, amely eddig is a segítségére volt. Vagyis ismét elgondolkodtató, kicsit sötét alaptónusú, de alapvetően finom, Bob Sheppard jazzes szaxofonjával színezett, introvertált popdalok hallhatók a lemezen, melyen maga Mitchell az éneklés mellett gitározik, zongorázik és még a lemezborítóért is ő felel. A dalok - mint minden, magát komolyan vevő dalszövegíró szerint is újabban - nem olyan helynek festik le a Földet, ahol különösebben jó lenne élni manapság, ám mindezt ellensúlyozni képes a finom zene és Mitchell sztoikus nyugalma, no meg elpusztíthatatlan életkedve. Bár hallható a lemezen steel gitár is, azért az uralkodó hangszer a zongora, és Mitchell agyoncigizett hangjának is köszönhetően a legtöbb dalnak van egy kis füstös jazzklubos atmoszférája. A régi rajongóknak a legnagyobb csemege egy régi Mitchell-klasszikus, a Big Yellow Taxi című dal modern verziója lehet, melyet szinte teljesen átdolgoztak a lemezen.

Kiknek ajánlható: Sokan szeretik a Mitchell köpönyegéből előbújt énekes-dalszerzőnőket, és akik meg akarják ismerni a nagy előd munkásságát, bátran hallgassák meg a Shine-t.

Olyan, mint: Egy kerek életművet létrehozó előadó, aki bármikor képes hozzátenni valamit anélkül, hogy elrontaná az összképet.

(IB)