Egy leszbikus tinédzser vámpírlánnyal provokál a Netflix

Vágólapra másolva!

Hiába a csinos főszereplőnők, a szexjelenetek és az erőszak: a Netflix új sorozata, Az első áldozat azon produkciók közé tartozik, amelyben már-már bámulatos módon semmi sem működik. Ez történik akkor, amikor egy film kizárólag a politikai propaganda miatt készül el. Nyilván nem véletlen, hogy egyre nagyobb bajban a Netflix: előfizetéseket mondanak le tömegével az emberek az egész világon, a Netflix alkalmazottakat rúg ki ezért, és még reklámmal is bosszantani fogja a megmaradt nézőket.

Német Dániel

Vágólapra másolva!

vámpír LMBTQ Netflix Az első áldozat

2008-ban az Alkonyat hatalmas meglepetést okozott, korábban talán senki nem gondolta volna, hogy egy hasonlóképpen olcsó és gyengén megírt ponyvaregényből sok millió példányszámban eladott bestseller, majd mozisiker születhet. Aztán nem sokkal később A szürke ötven árnyalata silányságban rálicitált a tinédzser vámpírrománcra, de ekkor még nem értünk le a gödör fenekére: a Netflix forgalmazásában készült 365 nap és annak második része szintén az úgynevezett young adult történetek divatját lovagolta meg egy milliomos maffiavezér és az általa fogva tartott nő szerelmén keresztül. A produkció kiválóan illusztrálta, hogy az önmagát ultraliberálisnak tartó Netflix a saját ideológiáját is elárulja, ha pénzt remél, és simán támogat egy olyan filmet, amely a nők tárgyiasítását és szexuális kizsákmányolását hirdeti.

Az új sorozatuk, Az első áldozat azonban ismét a woke kultúrát népszerűsíti, és szemérmetlenül az érzékenyítésre törekszik.

A cselekmény a fentebb említett produkciókat koppintja, amelyeknek állandó jellemzői, hogy egy szürke és átlagos fiatal lány beleszeret egy rejtélyes, misztikus férfiba – legyen szó vámpírról, maffiavezérről és egy szado-mazo szexet kedvelő perverz milliomosról. A forgatókönyvírók esetünkben egyedül a szereplők nemén és felállásán csavartak, minden más tekintetben szolgai módon követték a hasonló filmek már korábban többször sikeresnek bizonyult receptjét. A főszereplő egy hétköznapi gimis csaj, aki rejtőzködő életmódot folytat, szemlátomást a nagymamája ruhásszekrényéből öltözködik, noha gazdag család sarja, és gondosan próbálja titkolni, hogy vámpír. Vért mondjuk nem szív, lelkiismeretesen szintetikus tablettákkal űzi el a sóvárságát. A gimiben folyton a meleg barátjával lóg, ő maga is a saját neme iránt vonzódik, és szemet vet egy iskolatársnőjére, majd egy buliban egymásnak is esnek, a másik lányról azonban hamar kiderül, hogy a családjával éppen vérszívókra vadásznak. Azaz

lényegében egy Rómeó és Júlia – vagyis sokkal pontosabban egy Júlia és Júlia – típusú konfliktusról van szó, igaz, a forgatókönyvírók munkáját nem hogy Shakespeare-rel, de még Danielle Steellel sem lehet összemérni – sőt, az Alkonyatot jegyző Stephenie Meyerrel sem, pedig nála nagyobb kóklernél keveset találni az irodalomban.

A probléma az, hogy szemérmetlen és öncélú ideológiai nevelést folytatnak, a produkció egyetlen és kizárólagos célja az érzékenyítés. Semmi más nem foglalkoztatta az alkotókat Az első áldozat esetében sem: a forgatókönyvet elfejették megírni, a nyolcórás első évad sztorija nyolcvan percben is szellős lett volna, így viszont egy nézhetetlenül unalmas és olcsó teleregényt kapunk.

Némi fekete humorral akár egy élvezetes és abszurd horror-vígjáték is születhetett volna, de a készítők hírből sem ismerik a viccet, de valószínűleg az embereket sem: olyan párbeszédeket adnak a szereplők szájába, amelyek a való életben soha nem hangzanának el. A szentimentális monológok hallatán pedig egyből szekunder szégyenünk támad:

Amikor olyan viharba keveredsz, ahol elsötétül az ég, és úgy tűnik, nincs fény az alagút végén, két választásod van. Megvárhatod, míg a menny kettéválik és egy kis megkönnyebbülést hoz, vagy elfuthatsz. És futsz, amíg el nem tűnik a mennydörgés mögötted

– mondja a vámpírlány egy drámai pillanatban, és biztosak vagyunk benne, hogy e sorok hallatán még Paulo Coelho is megnyalná mind a tíz ujját, az idézet pedig egyből ráilleszthető egy giccses, naplementét ábrázoló Facebook-fotóra is. Pikáns jelenetek miatt sem érdemes szenvedni a sorozattal, a két színésznő között semmi kémiát nem érezni. De a trehányság nemcsak a forgatókönyvírók munkáján érződik, hanem a számítógépes effekteken is: a sorozatban felbukkanó szörnyetegek úgy festenek, mintha egy nyolcvanas évekbeli B-filmből kerültek volna elő.

És szívesen sorolnánk hosszasan a széria pozitív vonásait is, de nyolc óra alatt egyetlen értékelhető elemet nem találtunk azon kívül, hogy az operatőr többnyire képes volt egyenesen tartani a kamerát: dramaturgia, feszültségteremtés, atmoszféraépítés, színészi játék terén mind elvérzik a produkció, ráadásul a tolakodó popdalok is irritálóak.

Dehát mindez nem meglepő egy olyan sorozat esetében, amelyet kizárólag a politikai propaganda hívott életre.