Öt magyar film, amelytől nem elmegy, hanem megjön az életkedved Macskafogó (1986) A magyar kult-rajz-játékfilm a fénysugár a melankolikus, rántotthús-szagú, ejtőzős vasárnap délutánokban. A kiégett, de még mindig zseniális egér-Bond, az Intermaus ex-szuperügynöke, a flegma Grabowsky, ahelyett, hogy "pszichotechnikusoktól" várna segítséget, inkább egymaga hazavágja a teljes macskapopulációt, és ezzel minket is sikeresen kirángat mélabúnkból. A Mickey Egér Után 80-ban bonyolódó mese humorát legalább akkora képtelenség túladagolni vagy kinőni, mint magyarként Macskafogó-szállóige nélkül létezni. "Nem lesz semmi gikszer, ha jön a négy gengszter." Na, ugye. + + + Simon mágus (1998) Meghitt, meditációs nyugalom Enyedi Ildikó hókuszpókuszok nélküli meséjében. Egy világ, ahol a csodák csendben és elképesztő természetességgel egyszerűen csak megtörténnek. Simon (Andorai Péter) a melegséget és harmóniát árasztó fehér mágus, a teljesen normális és hétköznapi parafenomén, aki még feltámadni is kénytelen a film végén, hiszen randevúja van egy bájos párizsi lánnyal. Ha úgy alakul, hogy éppen didereg a lélek, Simon mágus nagy fekete kabátjába még mindig bevackolhatjuk magunkat. + + + A mi gólyánk (1998) Léteznek a télnek olyan sötét pillanatai - mondjuk, ha épp márciusban havazik -, mikor teljes képtelenségnek tűnhet a tavasz beköszönte, és komolyan megrendülhet az évszakok váltakozásába vetett hitünk. Ilyenkor jöhet kedvenc magyar állat-filmsztárunk, a mi gólyánk története, akit Afrikába szárnyaló társai őrként hátrahagynak egy kis magyar faluban. Alapvetően a gólyák sem szeretik a magányos téli napokat, és mikor már a tó vize is befagy, főszereplőnk elfogadja a falubeliek segítségét. A madár és a falu egymást toleráló, szívmelengető együttélése és Gyarmathy Lívia hihetetlenül érzékeny megfigyelései már önmagukban is meghoznák a tavaszt, de jön az magától is, vele együtt a gólya csapat, a madárszerelem és a fészekrakás. + + + Csak szex és más semmi (2005) Másfél órás lebegés a puha, rózsaszín biztonságban, hiszen ebben a világban nem fordulhatnak igazán rosszra a dolgok. Egyes emberek hisznek abban, hogy megéri néha a rettegést legyőzve közel engedni másokat magunkhoz - netalán megvárni a reggelt -, a többiek meg legalább egy-egy film erejéig szemlátomást szeretik ezt elhinni nekik. Azok nevében, akik már töltöttek el pár nyarat úgy, hogy legtartalmasabb olvasmányaik a nászajándéklisták közül kerültek ki: mindannyiunk eltitkolt, fékezhetetlen vágya került filmre az esküvői torta marcipánvőlegény-fejének leharapásával. + + + A tizedes meg a többiek (1965) Szeretjük a jég hátán is megélő kisembert, aki egy megborult, kaotikus világban próbál boldogulni, főleg ha ilyen fergeteges poénokkal és alakításokkal zsúfolt a történet. Sinkovits Imre, a pofátlan és leleményes tizedes, részéről befejezettnek nyilvánítja a háborút, és ügyeskedve igyekszik túlélni a fasizmust, a kommunizmust és egyáltalán az egész felfordulást. Csakhogy a nyakába szakad egy szedett-vedett dezertőr csapat, a pikírt inassal és egy sebesült orosz kiskatonával súlyosbítva. Mikor a film végén a kandallóban égve, veszni látszik a meglovasított zsold, a tizedes fát dob a tűzre, keménykalapot nyom a fejébe, és chaplini módon lerázza magáról a véget érni nem akaró megaláztatásokat |