London-Babilon

Filmezni szeretnél, de nem úgy, ahogy a magyar filmesek? Megtanulnád a szakmát, de úgy érzed, itthon nincs kitől? Vagy ők érzik úgy, hogy nem téged akarnak tanítani? Nem csak ezekben a keretekben lehet gondolkodni. Két fiatal filmes, Goda Krisztina (Csak szex és más semmi, Szabadság, szerelem) és Pater Sparrow elmesélik, hogyan lettek filmrendezők Londonban.

Kicsit talán jobb a helyzet, mint régen, de ha valaki ma filmrendező akar lenni Magyarországon, továbbra is kevés a lehetősége arra, hogy megtanulja a szakmát. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen egyszerre maximum két filmrendező osztály tanul, ezek maximális létszáma egyenként 7-8 fő. Vagyis tradicionális módon 5 évenként maximum16 filmrendező végez.

Léteznek már ugyan magániskolák, de egyelőre kevés gyakorlati lehetőséggel, rosszabb körülmények között oktatnak. Márpedig azt mindenhol elismerik, hogy a filmezés lényege a gyakorlat. Aki tehát itthon nem jut be, kereshet egy elszánt producert, vagy el kell mennie külföldre. Például Londonba, ahol több a lehetőség, több a pénz, fejlettebb a rendszer. Két fiatal magyar filmrendező ezt az utat választotta.

Történetesen sem Goda Kriszta, sem Pater Sparrow nem próbálkozott a budapesti Filmművészeti Egyetemmel. "Épp kint voltam Londonban nyelvet tanulni, és mellette egy táskaboltban dolgoztam" - meséli Goda. "Egyik nap a kirakat előtt elment Szabó István. Gyorsan utána szaladtam, és elmesélte, hogy éppen a National Film and Television Schoolban (NFTS) tanít. Nagyon ajánlgatta, mivel jó tapasztalatai voltak. Én meg elmentem, megnéztem, hogy milyen, és a következő turnusban beadtam a jelentkezésemet." A történethez hozzátartozik, hogy Kriszta korábban már itthon is ismerkedett a filmezéssel, dolgozott rendezőasszisztensként (épp Szabó István mellett), és forgatott rövidfilmet.

Pater Sparrow is kipróbálta magát amatőrként, és úgy érezte, ami őt érdekli a filmezésben, azt nem is tanítják az itthoni egyetemen. "Olyan iskolát kerestem, ahol teret engednek a kísérletezésre" - mondja. "Szerencsés voltam mert az apám lehetővé tette számomra, hogy érettségi után külföldön tanulhassak, úgyhogy 18 évesen már anglomán voltam annyira, hogy csak arrafelé keresgéltem. A London Film Schoolról (LFS) egy ismerőstől hallottam, utánanéztem, és egyrészt azt láttam, hogy fizetős, másrészt pedig azt, hogy olyan iskola, ahol az első két évben nem lehet specializálódni, hanem mindent ki kell próbálni. Végülis csak az utolsó évben kellett eldönteni, hogy milyen szakmában akar az ember diplomát szerezni."

Az NFTS-be Goda Krisztina idejében, tehát a '90-es években kb. ötezren jelentkeztek évfolyamonként, és mindössze harmincat vettek fel - Krisztát ösztöndíjjal. A felvételi három fordulóból állt: az elsőre egy rövidfilmet kellett beadni, a második két rostán pedig egy bizottság előtt kellett szóban megfelelni. De az LFS-be sem került be felvételi nélkül az ember. "Mindent bekértek, amit addig csináltál és szerinted kreatív volt" - emlékszik Pater Sparrow. "Aztán írni kellett egy jegyzetet egy olyan filmről, amit az elmúlt 3 hónapban láttál, és beadni egy 5 perces filmtervet illusztrációval, szóval valójában egy storyboardot. Ezt kérték a külföldiektől, az angoloknak pedig úgy tudom, rendes felvételit tartottak."

Mégis érezhető a különbség abban, hogy az ember fizetős vagy állami intézményben tanul: "Én egy évig készültem a felvételire, de amikor felvettek, és megismerkedtem az évfolyamtársaimmal, akkor kicsit csalódott voltam" - meséli Pater Sparrow. "Úgy láttam, hogy végülis akinek van egy kis vizuális affinitása és kifizeti a tandíjat, az bekerül a London Film Schoolba. Három havonta, tehát szeremeszterenkét vesznek fel egy évfolyamot, és aztán darwinista módon hullik ki az, aki nem oda való. Ha az ember így néz rá, akkor kiderül, hogy a gyengébbek tartják el az erősebbeket, és ezzel mindenki tisztában van. A lényeg, hogy ugyan belső körülmények között, de mindenki megtanulja azt az életformát, ami a kinti életben várja, vagyis, hogy ha nem látod magad reálisan, akkor nem rúgsz labdába."