Akárhányszor kitör egy háború valahol, mindig ugyanazok az istenverte gazfickók bukkannak fel a harcok környékén. De két háború között sosem látni őket
- foglalta össze az Air America egyik veterán pilótája, milyen kicsi a kémek világa.
Nincs még egy olyan, tragédiával és abszurd komédiával teli háborús történet a világon, amelyben szinte minden szereplő kissé őrült, mint az Air America meséje. Ez a légitársaság – mert CIA ide vagy oda, a gépei számát tekintve ez a cég a világ legnagyobb légitársasága volt egy időben – 13 éven át szerves része volt a kommunista-ellenes hadműveleteknek Ázsiában.
A CIA járatainak 95 százaléka charterként üzemelt, csak nem a ma megszokott turistautazások helyszíneire, egzotikus nyaralóhelyekre, hanem a dzsungelbe, a hegycsúcsokra, hadműveleti területre. A járatok átlagos repülési ideje 20 perc volt a hegyekben levő leszállópályák között.
A rekordot az a pilóta tartotta, aki egy nap 68 faluba vitt szállítmányt, de az átlagos felszállási szám is jóval magasabb volt a világ más pontjaihoz képest: napi 30.
Lehet, hogy rövid utakat repültünk, de a világ legnehezebb körülményei között. Lőttek ránk, ami elég kellemetlen. Aztán az időjárás, a turbulencia, a hegytetőkön, a sziklák és a dzsungel között kialakított rövid és sosem egyenes leszállópályák – ezek mind nagyon nehézzé tették a dolgunkat. Aki itt hibázott, az vagy lezuhant vagy lelőtték
- mondta Bob Dawson pilóta.
A légitársaság az amerikai kormány megbízásából, a CIA tulajdonaként, civil személyzettel repült. A csúcsidőszakban, 1966 és 1970 között az Air America hatezer embert foglalkoztatott.
A cég havonta 30 ezer légijáratot indított. Csak 1970-ben 20 ezer tonna rizst szállított, a helikoptereinek havi repülési ideje pedig négyezer óra volt. Vietnámban havonta kb. 12 ezer utast szolgált ki a CIA légitársasága.
Ahhoz képest, hogy az Air America egy fedővállalat volt, egész szép kereskedelmi hasznot termelt.
A világ akkor legnagyobb légitársaságának története 1950-ben kezdődött, amikor a CIA megvásárolta a Civil Air Transport (CAT) nevű céget. A Központi Hírszerző Ügynökség vezetői ugyanis felismerték, hogy saját, titkos légiszállítási képesség nélkül nem tudják támogatni az amerikai külpolitikai és katonai döntéseket. A CAT már az első indokínai háborúban is részt vett 1953-ban. Utána Kongótól Burmán át Tajvanig és Kínáig számos háborúban és konfliktusban repült.
A CAT légitársaságot először 1955-ben vonták be a laoszi gazdasági segélyprogramba, amikor katasztrofálisan alakult a rizstermés több tartományban. Ekkor a cég gépei több mint 200 felszállással 1000 tonna élelmet juttattak az éhező falvakba.
Mire a légitársaság Air America-ra változtatta a nevét 1959-ben, már polgárháborús helyzet alakult ki Laoszban. A koalíciós kormányzás nem működött, egyre nőtt a feszültség a rojalisták, a semlegességpártiak és kommunisták között. Bár az országnak semlegesnek kellett volna lennie egy multilaterális egyezmény nyomán,
az észak-vietnámi kommunisták egyre nagyobb támogatást adtak a laoszi kommunisták Pather Lao nevű szervezetének.
Az Egyesült Államok számára fenyegető volt a helyzet, hiszen a hidegháború paranoiás dominóelmélete szerint, ha Laosz a kommunistáké lesz, nemsokára elesik Thaiföld is, és akkor végleg elveszett Ázsia. Amerika először ezért kiképzőcsoportokat küldött Laoszba, de az látható volt, hogy a 3 milliós ország hadserege nem tud majd ellenállni az észak-vietnámi nyomásnak. Ezért megkezdték a thai, nung, nepáli és dél-vietnámi népcsoportok katonáinak kiképzését is. Az évek folyamán pl. több ezer thai paramilitáris "önkéntes" harcolt Laoszban a kommunisták ellen.
Az Egyesült Államok titkos háborúnak nevezte a laoszi konfliktust, ami persze az amerikaiak szerint is nyílt háború volt.
Akik repültek a második világháborúban, Koreában vagy Vietnámban, mind azt éreztük: Laoszban féltünk a legjobban, itt lőttek a legtöbbet ránk. Vietnámban előttünk bement volna a légierő, vagy a flotta légiereje, szétbombázza az ellenséget, és végig fedeztek volna minket. Itt pedig a légvédelem lefogása nélkül, fegyvertelenül, védtelenül, lassú gépekkel repültünk napi 10-12 órát a Hos Si Minh-ösvény fölött
- emlékezett vissza Mel Cooper pilóta.
Ráadásul a légierőben akkor is megkapta a zsoldját, az illetményét a pilóta, ha egy nap nem repült, míg az Air America csak teljesített repülés után fizetett.
A kémszervezet légitársasága helikopterekkel és különleges, nagyon rövid felszállópályát igénylő, kisebb gépekkel repült a hegycsúcsokon levő hmong őrhelyekre és a falvakba.
A Helio Courier nevű repülőgép képes volt alig 50 kilométer per óra sebességgel repülni, és 40 méteren belül megállni leszálláskor.
Ez volt az egyetlen gép a világon akkoriban, amely képes volt félkör alakú leszállópályán landolni. Ennek az volt a jelentősége, hogy a hegyekben nem volt egyetlen szabályos „repülőtér" sem.
A helyzetet nehezítették a hmong emberek meglepetései. A hegytetőkön élők rájöttek, hogy ha a hevenyészett szélzsák vízszintesen áll a levegőben – azaz ha nagy a szél –, az Air America gépei nem szállnak le. Ezért köveket tettek a szélzsákba, hogy semmiképpen nem tudja felfújni a szél. Így biztosak lehettek abban, hogy a gép leszáll, a falu pedig megkapja a szállítmányt.
Cikkünk folytatódik, kérjük, lapozzon!