A különleges út, amelyre régóta készül az ember

Vannak akik spirituális okokból, mások a lenyűgöző tájak és a túrázás élménye miatt indulnak el az El Camino valamelyik útján. Gyorsan kiderül, hogy sokkal többet tartogat mindegyik, mint egy zarándokút. Fillérekből kihozható egy éjszaka a zarándokszállásokon, ahol mindig különleges társaság gyűlik össze és könnyen lehet új barátokat szerezni. A túrautak elképesztő tájakon vezetnek keresztül, közben könnyű elmerelni a saját gondolatokban. Útinapló a Szent Jakab zarándokútról.

Miután kiválasztottam egy ágyat és lezuhanyoztam, a lányokkal kiültünk egy közeli kocsma teraszára élvezni a napsütést és a helyi sört. Sörözés közben barátkoztunk össze egy minnesotai sráccal, aki ott téblábolt a kocsma körül, ezért meghívtuk magunk közé.

A sör után a kocsma melletti kisboltban vettünk bagettet és néhány könnyen elkészíthető, laktató ételt. A halkonzerv, csomagolt, szárított sonka, csoki, májkrém mindig beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Én a tasakos kínai levest is az étrendembe iktattam, mert bár csekély tápértékkel bír, ennek ellenére finom és azt az illúziót kelti, hogy egy meleg levest eszek.

Mielőtt a vacsorának hozzáláttunk volna, előkerült az albergue vezetője, aki lepecsételte az útleveleket és elvette a szállásdíjat. Minden szálláson beírják a zarándokok adatait,

Liendo-ban megkérdezték azt is mindenkitől, hogy mi az utazás célja. Bár tudtam, hogy ez sokaknak mást jelent, azért megnyugtató volt hallani, hogy szinte kivétel nélkül mindenki spirituális indokot jelölt meg. Én is emiatt utaztam, de a nyomaték kedvéért kihangsúlyoztam, hogy „mert katolikus vagyok”.

A lábam délutánra a korábbiakhoz képest is jobban megdagadt, ennek ellenére szinte egyáltalán nem fájt. Egy amerikai srác javaslatára jeget tettem rá és a testem vonalánál magasabb pontra helyeztem. Húsz percig tartottam így a lábamat, majd egy német férfi adott kenőcsöt, ami elmondása szerint a legerősebb és leghatékonyabb, amit ember eddig előállított ezen a Földön.

Miután megvacsoráztunk hamar elkezdtünk készülődtünk a lefekvésre. Bár a civil életben mindannyian szeretünk éjszakázni, zarándoklat közben jobban esett időben lefeküdni, senkinek nem okozott nehézséget, hogy 10 körül ágyba bújjon.

Reggelre sokkal jobb állapotban volt a lábam, nem csak a fájdalom múlt el szinte teljesen, de kinézetre is sokkal jobban hasonlított az egészséges társára. Sántikálás mentesen indultunk reggel útnak, továbbra is a szandál volt a lábamon, amit nem is állt szándékomban lecserélni.

Aznap végig a part mellett haladtunk, én, Cassandra és Sophie. Ez már egy állandó csapat lett. Bár nem haladtunk annyit, amennyit szerettem volna, ellenben minden nap kötelezően ettünk gyümölcsöt, zöldséget, kávéztunk, bámészkodtunk, örültünk, beszélgettünk, nevettünk, cigiztünk és néha söröztünk.

A lányok Hazas Liendo után nem akartak nagy távot megtenni, egy közeli parti üdülőhelyen néztek zarándokszállást. Noja egy teljesen jellegtelen üdülőváros, az óceán közelségén kívül semmi figyelemreméltó nincs benne. Az ilyen jellegű település ritka errefelé, a legtöbb üdülőfalu valamilyen régi falura épült rá, ami azt jelenti, hogy a gyönyörű belvárost körbeveszik az új emeletes házak.
A nojai szállásunk éppen olyan jellegtelen volt, mint maga a település egésze. Egy csúnya, kék társasház, a szobákban pedig a megszokott emeletes ágyak. Megérkezés után szinte azonnal kimentünk a partra fürdeni. A part csodás volt, minden szempontból kifogástalan: néhol zöld, néhol kék, de mindenütt tiszta víz, homokos part, aminek mentén végig hatalmas sziklák álltak. Az időjárás kedvező volt, szépen sütött a nap, éppen akkora szél fúj, hogy a vízből kijövet hamar megszáradjunk. Másfél órányi fürdőzés után visszamentünk a szállása, egy felsőmet itt is ki kellett mosnom. Erre azért is nagy szükségem volt, mert két pólómat is elhagytam, azaz az előző szálláson felejtettem valahol.

A lányokkal úgy döntöttünk, hogy aznap este kipróbáljuk a zarándokmenüt, amit a szállás vendéglője kínál. Este nyolcig kellett várni az étkezésre, ami annak fényében, hogy aznap még csak reggeliztem, igen későinek tűnt. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy kibírom, addig is sörrel pótoltuk a kalóriaigényünket.

Nos a menüre hiába vártunk izgatottan. 10 euróért azt a lencselevest és rettenetes húsgombócot kaptuk, amit konzerv formájában minden boltban megvehetünk darabonként 1 euróért. Mindennek ellenére jól esett, hogy meleg volt. A célnak megfelelt, nem kellett üres gyomorral lefeküdni, és egy üveg bort is kaptunk az asztalunkhoz.

Reggel a még meg nem száradt ruháimat is a hátizsákomba gyűrtem és indultunk tovább a part mentén. Pakolás közben azon gondolkodtam, hogy én már érzem magamon a zarándoklat jótékony hatásait: este kialszom magam, nem kattog az agyam elalvás előtt, reggel kipihenten kelek, és annak ellenére, hogy dolgoznom kell, nem érzek magamon semmilyen stresszt.

A kis csapatunkhoz időnként új emberek is csatlakoznak időlegesen. A parti szállásunktól egy 19 éves német lány is velünk tartott. Este megérkeztünk egy dombtetőn levő albergue-be Güemes-ben. Ez egy igazi katolikus zarándokszállás, egy baszk pap alapította, a saját szülői házát bővítette ki.

Vacsora előtt egy kisebb kertbe hívtak mindenkit, ahol az egyik szervező elmesélte az albergue történetét és a küldetését. Bár a pap is jelen volt, de nem beszélt angolul, ezért egy fiatalabb férfi mesélt a zarándokoknak.

Elmondták a pap teljes életét, hogy sokáig börtönben ült, dolgozott gyári munkásként, teherhajókon rakodóként, így a világ távoli részeit is bejárta.

Az intézmény adományokból tartja fenn magát. Este nagyon jóllakatták a zarándokokat, több pénzt is adtam annál, mint amennyit szoktam. Nem csak a bőséges étkezés miatt voltam gálánsabb, úgy éreztem, hogy ez a hely minden támogatást megérdemel.

Reggel későn kezdtünk el készülődni, alaposan megreggeliztünk, majd egy orvos is ránézett a lábamra, aki megnyugtatott, hogy nincs semmi baja, csak „tú mács kilométer". Egy amerikai sráctól kaptam néhány egyszerű sebtapaszt, amelyek felhelyezése után el tudtam indulni. Bár a dagadás majdnem teljesen elmúlt, ennek ellenére vagy nyolc kisebb seb volt a lábfejemen.

Le a dombról, erdei és műúton haladtam, amíg egy kikötővárosba nem értem. Néha a térképre néztem, illetve a zarándok applikációra és láttam, hogy itt kompra kell majd szálljak, hogy átérjek Santanderbe.

A hajóút nem volt hosszú, de nagyon szép volt, a hajó orrában álltam és bámészkodtam. Az út Santanderig mindössze 11 kilométer. A következő szállás csak sokkal távolabb lett volna és miután körbenéztem futólag a városban, rájöttem, hogy nem kell örökké sietni, érdemes időt szentelni a szépre.

Este újra együtt voltunk a lányokkal. Piknikezni mentünk egy templom előtti füves részre. A szokásos menüt ettük: szardínia, olívabogyó, tejkrém, üdítő, sör, szivarka, sonka, sajt, paradicsom.

Este megbeszéltük, hogy a város körüli ipari zónát kikerüljük vonattal. Reggel a szálláshoz közeli pályaudvarra mentünk.

Leszállás után egy hosszú és unalmas szakasz következett. Utólag egyetértettünk abban, hogy ezt a részt szintén nyugodtan át lehetett volna vonatozni. Végig gyárak mellett mentünk. Hosszú, fárasztó gyaloglás után értünk Santillana de Mar-ba. Nem a terep, hanem a hőség miatt volt megterhelő ez a szakasz.

Santillana meseszép kisváros, egy cseppet sem csodálkoztam, hogy az utcákon hömpölygött a turistatömeg. Az első utunk egy kisboltba vezetett, csak ezután kezdődhetett a kisváros körbejárása. Közben leültünk az óváros főterén és falatoztunk egy keveset. Itt újra találkoztam Zsolttal, egy erdélyi sráccal, akit a santanderi szálláson ismertem meg. Ő végig gyalogolta Santandertől az utat, nem tudta, hogy lehet vonatozni. Megbeszéltük, hogy egy darabon együtt megyünk, négyesben.

A cikk a következő oldalon folytatódik!