A különleges út, amelyre régóta készül az ember

Vannak akik spirituális okokból, mások a lenyűgöző tájak és a túrázás élménye miatt indulnak el az El Camino valamelyik útján. Gyorsan kiderül, hogy sokkal többet tartogat mindegyik, mint egy zarándokút. Fillérekből kihozható egy éjszaka a zarándokszállásokon, ahol mindig különleges társaság gyűlik össze és könnyen lehet új barátokat szerezni. A túrautak elképesztő tájakon vezetnek keresztül, közben könnyű elmerelni a saját gondolatokban. Útinapló a Szent Jakab zarándokútról.

Másnap egy parttól távolabbi kisvárosban, Coluncában szálltunk meg, az árakon érződött, hogy az üdülőzónán kívül vagyunk. Zsolttal gyorsabban haladtunk, a lányok lemaradtak, egy jó órával korábban érkeztünk a városba. Nem akartuk a lányok nélkül elfoglalni a szállást, ezért úgy döntöttünk, hogy egy árnyas helyen megvárjuk őket. Jobb híján egy kocsma teraszán kötöttünk ki, amit azért sem bántunk, mert olyan vidéken voltunk, ahol a cider az elsőszámú ital. Amíg Zsolt rendelt egy üveg almabort, addig én elmentem szivarkát venni.

Mire visszatértem már az asztalon várt a szép zöld üveg, benne a zavaros és sárga cider.

A helyi ízek megismeréséért tett erőfeszítéseink közben két üveget ürítettünk ki. Egy 7 decis üveg cider, a kocsmában is legfeljebb 2,5-3 euró.

Mikor a lányok megérkeztek rendeltünk még egy üveggel, amit közösen ittunk meg. Utána elindultunk a szállásunkra, amit előre lefoglaltunk.

Egy vendéglőben kellett jelentkezni a szállásért, a főpincérnek jeleztük, hogy megjöttünk. A pincér a fejével barátságosan biccentett, hogy tudomásul vette és azonnal intézkedik. Egy fiatal felszolgálót kért meg, hogy kísérjen minket a szállásra.

Átkeltünk az úttesten, majd egy ódon kapu előtt álltunk meg. Valahogy éreztem, hogy ennek jó vége lesz. Nagy nehezen kinyitotta a zárat a több tucat kulcs egyikével. Egy ízléses, csempézett előtérbe léptünk be az utcáról, régi, meredek falépcső vezetett fel az emeletre. A pincér felvezetett minket az első emeletre, egy ajtót nyitott ki, ami mögött egy olyan házbelső volt, ami minden képzeletet felülmúlt. Egy régi bútorokkal berendezett előszobába léptünk be, ebből egy hosszú folyosó vezetett előre, a folyosóról mindkét irányba szobák nyíltak, én és Zsolt a folyosó végén levő szobát kaptuk.

Lepattant bútorok, máló tapéta, nehezen zárható ablakok, ennek ellenére minden szuper, azaz kopottságában is tökéletes az egész házbelső, nem tudtunk betelni a látvánnyal, a nevetés és a csodálkozás hangjai váltogatták egymást.

Azt hittem ilyen csak a filmekben van, egy igazi kísértetház. Idő közben egy szlovák fiúval is összebarátkoztunk, akinek biztatására felmentünk a legfelső emeletre is.

Az egész épület olyan bizarr mégis kellemes. Nem tudom, hogy mi működhetett korábban itt, de a legfelső emeleten talált tárgyak alapján akár kuplerájnak is otthont adhatott.

Késő délután vettünk enni és innivalót, majd a mi szobánkban megterítettünk. Én nagy darab hagymából, szintén nagy darabokat vágtam fel, amit Zsolttal jóízűen falatoztunk. Mindenki evett belőle, de nem úgy, mint a két magyar: mi úgy haraptuk, mint az almát.

Estére teljesen elfáradtam, bár a lábam már sokkal jobban volt, de egy hosszabb szakasz után még fájt egy kicsit, még mindig nem volt az igazi.

Másnap továbbra is távol a parttól haladtunk, néhol az út mellett, csendes helyeken, kitűnő alkalom volt arra, hogy elmélkedjen az ember.

A tájról egyre kevésbé tudok a nap végén beszámolni, mivel egy idő óta egyre jobban megy az út közbeni elmélyülés, csak a kávé és ebédszünetek alkalmával és este társalgunk sokat.

Zsolttal az óceánban újra úsztunk egyet. Bár az idő borongós volt, a víz kellemes hőmérsékletű, hatalmas hullámokkal. Kintről nagyon csalogató volt, azonban a vízben érezte az ember, hogy nagyon húz a víz, jobbnak éreztük óvatosnak lenni, mert talán nem véletlen, hogy a szörfösök is inkább kint maradtak, nem a hullámokon lovagoltak.

Az almaváros után a közeli La Ferreriaban kerestünk albergue-t, amit egy középkorú, ősz, fiatalos spanyol férfi vezette. Egy istállószerű épületből alakították ki a szállást. Ideális, szeretem ezt a változatosságot, a passzívház és az elegáns francia nő után, egy pajta, ahol

egy rokonszenves spanyol a házigazdánk, akiről sugárzott a boldogság.

Este nyolckor volt a vacsora, mindenki nagyon éhes volt. Otthon azt hiszem nem bírnám ki étlen ilyen sokáig, itt viszont jólesett a várakozás. Amíg vártunk, addig megittunk két újabb üveg cidert. Este közösen ettünk a többi zarándokkal együtt. Az ilyen alkalmak nagyon hangulatosak.
Cassandra másnap külön útra lép, megbeszéltük, hogy Budapesten vendégül látom, illetve eljön Kolozsvárra is. A reggeli kávé és cigi után együtt haladtunk egy órán keresztül, majd búcsút vettünk Cassandrától. Nekem szinte azonnal hiányozni kezdett, olyan vidám hangulatot teremtett. Hárman haladtunk, Zsolttal és Sophieval, időnként leszakadoztunk egymástól. Kora délután Gijonba, egy óceánparti városba értünk. A partot hatalmas hullámok ostromolták, megálltunk bámulni, úgy tűnt, hogy hatalmas eső közeleg, végül csak egy kicsit csepergett.

Aznap elég sokat haladtunk gyalog, és egy rövid szakaszon buszoztunk is. Erre azért szántuk rá magunkat, mert az útikönyv szerint egy teljesen érdektelen ipari rész következett. A rövid buszozás után egy kisváros határában, a San Martinban levő albergue-be értünk, ami csak adományokat fogadott el a helyekért.

Olyan volt, mint egy nagypolgári családi ház valahol az Egyesült Államokban, kandalló, tágas konyha, szép bútorok, két emelet.

Ezt a szállást egy hosszú hajú vidám férfi vezette, a nappali és az iroda tele volt keresztény jelképekkel. Este újra közösen evett szinte az egész társaság, főleg németek voltak.

Vacsora közben mellettem egy holland lány ült, akivel jól elbeszélgettem. Amikor pedig egy idős német és egy idős angol férfival beszélgettem, akkor újra szoba kerültek a magyar borok, illetve előbbi elmondta, hogy tavaly a Tisza-tónál nyaralt, ami nagyon tetszett neki.

Reggel 8-kor ébredtünk, ami nagyon későnek számít a zarándoklaton, mivel ekkor már szokás elindulni. Út közben az elmúlt napok élményein nosztalgiáztunk. Időszerű volt a nosztalgia, előző este Sophieval abban állapodtunk meg, hogy mi Zsolttal előre megyünk. Egy faluban elbúcsúztunk Sophie-tól.

Estére Tapia de Casariegoba értünk, a városszéli albergue pont az óceánparton volt. Nem értem, hogy miért nem volt tele a szállás, a terasza konkrétan egy sziklás partra nézett. Mindössze 10 euró volt a szállás, amiben egy gyöngécske reggeli is benne volt.

Reggel sokkal korábban keltünk, az előre kikészített reggeliből falatoztunk egy keveset, majd útra keltünk. Olyan erős szél fújt, hogy alig tudtunk haladni. Bár a nap kezdett kisütni, ami jót ígért, de a reggeli szélben igen hideg volt. Egy darabig a part mellett mentünk, majd egyre inkább Santiago felé kanyarodott az út, távolodni kezdtünk az óceántól.

Végtelen dombok, mezők következtek, majd az első megálló Raviedoban volt. Csodaszép főtér, patinás épületek, de ezt már teljesen megszokott volt.

Egy nagyon hosszú hídon is átvezetett az utunk.

A szél olyan erősen fújt, hogy féltem felkap és a vízbe esek.

Folyamatosan löktem el magam a híd korlátjától, mert a szél folyamatosan neki tolt.

Aznap legalább 35 kilométert gyalogoltunk. Már nem voltunk messze Santiagotól, megközelítőleg 160 kilométerre. Késő délután San Xusto-n kötöttünk ki, itt az önkormányzat működtet zarándokszállást. Kihalt volt a falu, mindössze hatan szálltunk meg itt, ami szokatlan, mert sokkal többen szoktak lenni. Nem verődött össze társaság, de legalább volt hely.

Másnap az Oviedo nevű városnál a zarándokok egy kisebb része elindult a primitivonak nevezett útvonalon, ami szintén Santiagóba vezet. Ez ugyan rövidebb, de jóval nehezebb. A többiek, mint mi is, folytattuk az északi utat.

Délután 5 óra körül érkeztünk meg Paredes-Castromaiorba, ahol egy 200 éves kőházat alakítottak minden igényt kielégítő szállodává. A vacsorával együtt 24 eurót fizettünk fejenként, ami nagyon megérte. Egy kis medence is van a szállás mellett, a sör olcsó, a kert pedig olyan, mintha otthon lenne az ember.

Mivel közeleg az idő, hogy hazainduljak, kicsit sietősebbre vettük a tempót. Korán reggel felkeltünk és időben elindultunk. Egész nap nem volt semmi emelkedő, érezni lehet, hogy egyre közelebb vagyunk Santiagohoz. Nem álltunk meg pihenni, aznap újra több, mint 35 kilométert tettünk meg.
Egy kisváros, Baamonde albergue-jében szálltunk meg, ami bár tágas volt és kényelmes, nem volt hangulatos. Egy galiciai sört ittam meg kalandvágyból, majd elkezdtünk vacsorát készíteni.

A konyhában nem volt tányér, illetve semmilyen evőeszköz. A bicskámmal ettem a konzervet, amit előtte a dobozzal együtt melegítettem meg a rezsón.

Reggel még sötétben, fél 8 körül indultunk, erdőkben és a főút mellett haladtunk. Délután három körül érkezünk Sobrado Dos Monxesbe, illetve az itt levő kolostorba, amit ciszterciták működtetnek. Ez a kolostor is csodás atmoszférát áraszt, bár másfél órát várni kellett, amíg a szerzetesek kinyitották a kaput, de megérte, ez egy újabb hibátlan hely.

Egy kedves orosz lánnyal is megismerkedtem, aki Németországban tanul, és 4 hétig a kolostorban dolgozik önkéntesként. Egy ausztrál és egy francia sráccal ittunk egy sört, amíg vártunk a barátokra. Egész nap hűvös volt, menni kellemes, de megállni és kint ülni hűvös van. Érezni lehet az ősz közeledtét. A kolostor zarándokkonyhájában hagytak ételt. Az egyikre lábosra angolol ráírták, hogy „zarándok, egyél meg!" Én magamra ismertem a felszólításban, így engedelmeskedtem. Valami pesztós rizs volt, ami finomnak tűnt.

Másnap reggel meglepően hideg idő volt. Még sötét volt, amikor a kolostorból elindultunk. Úgy terveztük, hogy nagyobb utat teszünk meg, hogy az ünnepélyes megérkezésre csak 20 kilométer maradjon.

Az utolsó előtti napon, érintettük az Arzúa nevű kisvárost, itt kapcsolódott össze az északi és a francia út. Ekkor meggyőződtem, hogy isteni

szerencse, hogy az északi útvonalon jártam. Hatalmas tömeg áramlott a francia útvonalról, mindenki azt meséli, hogy nagyon zsúfolt.

Estére egy kisvárosba, O Pedrouzoba értünk, a helyi albergue-ben szálltunk meg. Itt sem volt a konyhában semmi edény, Zsolt egy villát talált az egyik fiókban, azzal mindketten megebédeltünk, majd elmentünk cidert inni.

Reggel nyolckor indultunk az utolsó útra, mindössze 19-20 kilométerre voltunk Santiago de Compostelától. Megszabadultam a felesleges holmiktól, a szekrényben hagytam a hátizsákomat, az úszónadrágomat és egy rövidnadrágot is, egyiket sem akartam tovább cipelni.

Egész nap felhős volt az ég, az út tele volt ismeretlen zarándokokkal, két másik magyarral is összefutottunk, akik a francia útvonalon jöttek Santiago felé.

Santiago külvárosa némileg csalódást jelentett. A város bevezetőjének teljesen jellegtelen épületei nem arról árulkodtak, hogy ez a híres zarándokút végállomása.

Aznap sem ettem délig semmit, egy ünnepélyes alkalomra vártam, amikor ehetek végre, majd egy kávét, egy cidert és egy szivarkát is élvezhetek. Majdnem pontosan délre értünk a belvárosba, a városnak ez a része már sokkal jobban hasonlított arra, ahogy Santiago de Compostellát elképzeltem. Amikor a nagytemplomhoz értünk a térre, gyorsan készítettünk néhány fényképet, a megfelelő felületen megosztottuk, hogy nyoma is legyen a sikernek.

Teljes nyugalomban üldögéltünk, fura volt, hogy nem kellett sehova mennünk: ott voltunk, nem volt tovább, nem kell sehova odaérni.

Engem közben az a gondolat foglalkoztatott, hogy Madridba, hogyan fogok aznap eljutni, milyen busszal vagy vonattal tudok menni, mert online keresgélés közben azt láttam, hogy a legtöbb járat már megtelt. Úgy terveztem, hogy este fél 10-kor felszállok egy buszra és reggel 6:30-ra érkezek meg Madridba. Szerettem volna egy kicsit időzni José Luis Torrente városában. Ez nem jött össze, nem volt buszjegy, kénytelem voltam az utolsó estét Santiagoban tölteni.

A kapott időpontotra elmentünk a zarándokirodába, ahol megkaptuk az igazolást, majd újra bámészkodtunk kicsit a városban.

Estefelé egy városszéli albergue-t kerestünk, bár nagy volt a veszélye annak, hogy minden hely megtelik zarándokokkal és nem kapunk szállást. Szerencsénk volt, még kaptunk két helyet. Itt már teljesen világi hangulat uralkodott,

mindenki fél lábbal már otthon volt.

Este foglaltam helyet az egyik hajnali buszra, ami fél 4-kor indul és 14 órán keresztül megy a kicsivel több, mint 400 kilométerre levő Madridig.

Este nem tudtam elaludni, az ágyban fekve pihentem és vártam az indulás pillanatát. A recepciónál elmagyarázták, hogy merre találom a buszmegállót.

Negyedóra gyalog, nem nagy kihívás, miután közel 800 kilométert gyalogoltam az előző néhány hét alatt.

14 órát buszoztam. Madridban a reptéren szálltam le, megkerestem a terminálomat, majd néhány óra várakozás után felszálltam a hazafelé tartó repülőre.