Szívszorító titkok és keserűségek Haumann Péter életében és halálában

Korosztályának egyik legnagyobb színésze volt, számos kitüntetése mellett érdemes és kiváló művész, Kossuth-díjas, a Nemzet Színésze cím birtokosa. A Színház című folyóirat róla készült, Örök szólista című elemzésben írták:"Mindent tud a néző elkápráztatásáról. Bármikor eléri, hogy imádják. Óriási bohóc lakozik benne. Ez rejtőzködésének és szinte ars poeticus profizmusának közös eredője. Szomorú bohóc - a legnagyobb nevettetők egyike." Haumann Péter persze - és ezt az elemzés is hangsúlyozza – a nevettetés mellett bármely műfajban a legmagasabb szinten művelte hivatását. Idézett elemzés szerint: „Műfaji széles spektruma pedig nem mindenevés, hanem ez az a valami, amit színészmesterségnek hívnak, és amiről egyre többen kapnak papírt, de egyre kevesebben gyakorolják. (...) A nagy színész onnan ismerszik meg, hogy Willy Loman és Harpagon, Tevje és Max (Producerek),Hókuszpók és Safranek, Louis de Funés és Peter Fitz, a Katona József Színház, a Tivoli és a Madách egyszerre jutnak róla eszünkbe." Haumann Péter valóban kiemelkedő alakítások sorát nyújtotta a polgári színjátszás egyik körúti fellegvárában éppen úgy, mint a belváros szívében működő, saját értékrendjéhez talán közelebb álló művészszínházban. Más kérdés, hogy teljesnek mondható pályáját maga is teljesnek érezte-e, pályája végéhez közeledve megkapta-e azt a figyelmet és törődést, amely amúgy a kevésbé látványos munkásságot maguk mögött tudó, ám hasonló odaadással dolgozó színészeknek is kijárna.

A fasizmus anatómiája
A Film, Színház, Muzsika elemzése:

„egy ember ül a chicagói kiskocsmában. Szétterpesztett lábakkal, leszegett fejjel. Arturo Ui, a gengsztervezér, éppen arról győzi meg önmagát, hogy Chicagónak, és az egész világnak egyes-egyedül őrá van szüksége. Maga a kispolgár ül ott a kocsma székén. A világgal elégedetlen, csak önmagával elégedett kispolgár, aki sértve érzi magát. Sértődöttsége az egész világra kiterjed; dühös az emberekre, akik még mindig nem hívták meg a világ élére, dühös az okosabbakra, akik nem hallgatják meg okfejtéseit, szomszédjaira, akiknek talán valamivel több jutott, a vidámabbakra, akik megmosolyogják, a szomorúakra, akik nem állnak vele szóba. Mindenkire. A Pécsi Nemzeti Színház előadásába – Sik Ferenc kitűnő rendezése – Haumann Péter ül szétterpesztett lábakkal a kocsmai széken. Arturo Ui maszkjában, Hitler bajuszkájával, az örökké sértett kispolgár kicsinyes és aljas indulataival. Alakításában éppen az a félelmetes és magával ragadó, hogy egyszerre tudja mind a hármat megidézni: Ui-t, Hitlert és a kispolgárt. (...) Haumann játékának talán legjobb pillanatai azok, amelyekben, mint Ui rátalál saját demagógiájának kifejező eszközeire – önmagában. Már az első jelenetekben színpadra idézi mindazokat a gesztusokat és hangsúlyokat, amelyek a győzedelmes gengsztervezért jellemzik. A kiforrott figurát hozza a színpadra. Azt az Arturo Uit, aki egyre hatalmasabbá válva is csak azokat az indulatokat éli ki magából, amelyek mindig is megvoltak benne. A sodró erejű, beszédtechnika és mozgáskultúra szempontjából egyaránt nagy felkészültséget kívánó alakítás pontosan érzékelteti, hogy Uiban felemelkedése során nem következett be semmiféle változás. A zavaros elvek mögé felsorakozó hatalom tette a nevetségest félelmetessé, a kicsinyes bosszúvágyat apokaliptikus szörnyűséggé. Haumann Péter így a fasizmus egész anatómiáját idézi színpadra játékával."

 

A láda titkai
Az Új Tükör című lap észrevétele:

„A Pécsi Nemzeti Színház minden évben egy-egy Brecht- és egy-egy klasszikus darabot is műsorára tűz. Az idén az Arturo Ui-t adták elő Sík Ferenc újszerű rendezésében, Haumann Péter mozdulatról mozdulatra kidolgozott, bravúros színészi teljesítményével a címszerepben. Érdekes volt látni, mint emelkedik hozzá az egész társulat, nem akarván mögötte lemaradni.

 

Az Arturo Ui sikere után Haumann János felnyit egy egy ládát, amelynek tartalmát Péter fia még sosem láthatta.

A láda egykori előadások plakátjait rejti, mely produkciókban Haumann Péter édesapja játszott kurta színészi pályafutása alatt, egyebek közt a hajdan jelentős Budai Színkörben.

Az apa főhajtása a fia előtt.

A Dunántúli Színházak Fesztiválján Haumann Péter nyeri el a legjobb alakítás díját Arturo Ui szerbében. Az igazsághoz tartozik:

a színház nem a Brecht darabot akarta versenybe küldeni, de csak annak a díszleti fértek el a fesztiválszínpadon.

A színházi eseményen jelen van Gyurkó László író, aki Berek Kati színművész és Szigeti Károly koreográfus mellett alapító tagja, valamint igazgatója az akkor induló 25. Színháznak.

Az Arturo Ui megtekintése után szerződést ajánl Haumann Péternek az új, fővárosi társulathoz.

 

Kósa Ferenc Nincs idő című filmjének forgatásán Lohinszky Lóránd, Szilágyi István áll és Szilágyi Tibor színművészek társaságában Forrás: Fortepan / Kotnyek Antal

 

Egyszemélyes színház
A 25. Színház a Kádár-kori Magyarország első hivatalosan engedélyezett – vagyis a párt által támogatott színháza. Nem hivatalos szlogenjük szerint „hivatásosnak amatőr, amatőrnek hivatásos". A színház kezdeti időszakában saját játszóhely híján az Újságírók Országos Szövetségének emeleti helyiségében működött, évad végén pedig országjárásra indult az előadásaival.
 

Haumann Péter a 25. Színházban első feladataként Platón: Szókratész védőbeszéde című művét kapja, amely Horváth Jenő rendezésében kerül a közönség elé.

A Színház című folyóiratban Pályi András író, műfordító, színikritikus értékelte a látottakat:

Nem tudom, mikor láttunk – s főként fiatal színésztől! – ilyen ragyogóan megoldott játékot, ilyen technikai fölényt és biztonságot, ilyen forró színházteremtést. Csakhogy itt mindez valami által történik; itt úgy tűnik, nem a szoros értelemben vett mesterségbeli kérdések a mesterségbeli megformálás első kérdései. A puritánság ezúttal nem negatív kategória. Lemondás mindarról, ami hamis.

Haumann Péter utóbb többször elmondta: Horvát Jenő irtózott minden színészi hazugságtól, manírtól, az átgondoltságot, átéltséget helyettesítő technikai megoldástól. Pályi András vonatkozó gondolatai:

A Szókratész védőbeszéde lényegileg egyszemélyes színház, s végül minden azon múlik, hogy gesztusban, szóban, önreakcióban hogyan oldja meg a színész szerepét. Haumann szerepmegoldásának titka a Haumann-gesztusok Szókratész-gesztusokká lényegülése. A gesztusok e transzformációja azonban közel sem jelenti, hogy Haumann mímelné a kétezer éve élt görög gondolkodót, hogy a valóságos – hetvenéves! – Szókratész illúzióját akarná kelteni, vagyis, hogy a Szókratész-gesztusok ne maradnának mindvégig nyíltan Haumann-gesztusok is. A romantikus és avítt „beleélés" helyett Haumann önmagából bontja ki Szókratészt."

Az előadást az akkori fővárosi színházi elit is látni akarja. Haumann Péter öltözője előtt a korszak legnagyobb színészei állnak sorba, hogy megrázhassák a kezét. Köztük Tolnay Klári, Psota Irén, Pécsi Sándor. Utóbbi azt mondja az ifjú kollégának:

Jó vagy, nagyon jó! Te egy misét celebráltál, te vagy a főpap!

Haumann Péter utóbb azt is megtudja:

Pécsi Sándor az utcán vígan szökdécselve mondogatta kollégáinak: „ Meg van az utódom, meg van az utódom!"

 

Némi zavar
A 25. Színház – mint azt vezetői deklarálták – nem a szocializmus ellenében jött létre, hanem a működő rendszer „jobbítása" volt a célja. Ennek a kísérletnek a keretében kerül színre Jancsó Miklós rendezésében a Fényes szelek című filmjének színpadi változata.
A rendezés annak ellenére sem csúszik át nosztalgiázásba, hogy filozófiai felvetései mellett az egykori népi kollégisták, NÉKOSZ-osok – paraszti, munkás hátterű fiatalok, akik a párt támogatásával kezdhettek felsőfokú tanulmányokba – mozgalmának is megszépítő emléket állít.
 

Galsai Pongrác író, valamint a kor meghatározó publicistája, műkritikusa ugyanakkor vizuális és egyéb szempontból is „nézőpróbáló" előadásnak írja le a produkciót.

Ám azt is említi:

A 25. színház lelkes, fiatal, »anonim« szereplői, mint egy drámai balettkar, tökéletesen engedelmeskedtek a rendező akaratának. Közülük Jobba Gabi égőamazon tekintetére, Bajcsay Mária felfűtött mozgására és Haumann Péter bonyolultságában is tiszta karakterére tapadt rá leginkább a figyelmünk.

Haumann Péter tekintete pedig a nézőtéren helyet foglaló egykori NÉKOSZ-osok bütyköknél elfehéredő, ökölbe szorított, térdükre feszülő kezein akad ott.
Érzi bennük a dühöt, amiért az ötvenes évek lendülete más irányt vett.
 

Zavarni kezdi a színház mozgalmár jellege.

Az nem kevésbé, amikor a vezetés – egy hektikus színész igaztalan vádja alapján – meneszti a társulat egyik idős, madárcsontú, légynek sem ártó öltöztető szabóját. A cukorbeteg szabó azért még elmegy az évadot záró sörözésre a városligeti kocsmasátorba. Ott, a betegsége okán egy félkorsó sörtől beszédessé lett szabó közli a 25. Színház egyik rendezőjével:

akkor ítélkezhetne felette joggal, ha képes lenne olyan minőségű előadásokat színre vinni, amilyen magas színvonalon ő bármikor elkészít egy halszálkás öltönyt.

Amikor nem sokkal később Haumann Péter ajánlatot kap az Angyalföldön működő József Attila Színház igazgatójától, igen mond a felkérésre.
Haumann Pétert 1970-be és a 25. Színháztól való távozásának évében is Jászai Mari-díjjal tüntetik ki. A második díjátadót követő fogadáson a párt kultúrkorifeusa, Aczél György néhány megjegyzéséből kiderül: úgy sejti, hogy Haumann Péter csak azért kerül át a főváros egyetlen „vidéki" – periférián működő - színházához, mert így nem lesz olyan szemet szúróan éles a váltása párt által preferált 25. Színház és a polgári Madách Színház között.

A jelenlévő, s az érvelést végig hallgató Ádám Ottó futó mosollyal, kis bólintással jelzi, hogy a kultúrdiktátor Aczél jól okoskodik.

Haumann Péter pedig eltöpreng: hazájában a színészi élethelyzetek alighanem csupán sakkjátszmák epizódjai. A felismerés nincs kedvére, de egy év angyalföldi tagság után 1973-ban átszerződik egykori osztályfőnöke körúti teátrumához. Olyan színésztársak mellé, mint például Gábor Miklós, Mensáros László, Márkus László, Tolnay Klári, Psota Irén.

Pavel Szpaszov: Zaharij ikonfestő bűnös szerelme című műve alapján készülő tévéfilm forgatásán az MTV stúdiójában, 1971-ben Forrás: Fortepan / Szalay Zoltán

 

Fészekrakás
Haumann Péter 1973. augusztus 10-én – egy múlt idéző interjú szerint romantikus körülmények között – Dubrovnikban ismerkedett meg második feleségével Ágnessel.
Az asszony akkor még azt sem tudta, hogy Haumann Péter színész.
Mindketten házasok, de novemberre már elválnak, december 10-én összeházasodnak. 1974. szeptember 10-én születik meg első gyermekül, Dávid. Petra lányuk 1975. november 24-én, Máthé fiúk 1980 szeptember 30-án.
Gyermekeik édesanyja gyártásvezetőként dolgozott.
Házasságuk első évében a házaspár építkezni kezdett a XII. kerületi Trencséni utcában. Haumann Péter egy alkalommal leint egy betonkeverő teherautót, amely éppen a telephelyére tart az építkezésekre kiszállított beton maradékával.

A színész kérésére telkükre borítja a maradékot, melyet a színész talicskával hord fel apránként a ház kiásott alapjához.

Takarékos megoldás, de az egyebek sokba kerülnek.
A bútorok is, amelyek méretesek, hiszen nagy családot terveznek, ráadásul jó ízléssel vannak kiválasztva, vagy felújíttatva, amikor használtként kerülnek tulajdonukba a bizományi áruházakból.
Haumann Péter pesti színészként jól keres, rengeteget dolgozik a színházában, filmekben, szinkronban, rádióban és a televízióban.

Bátor mondatok
Haumann Péter 15 évig lesz a Madách Színház társulatának tagja.
Olyan alakítások fűződnek nevéhez mint – egyebek között – Shakespeare Hamletjének Claudiusa, a Lóvá tett lovagokban Boyet gróf, Bernard Slade Jutalomjátékában Scottie Templeton, Molnár Ferenc A doktor úr című művében Puzsér, Bart Oliver című musicalében Fagin, vagy Harwood Az öltöztető című tragikomédiájában a címszerep, Gogol Csicsikovja, Gorkij Percsihinje.
Már a színházhoz kerülve főszerepek sorát játssza, ám soha nem riad vissza attól, hogy – ha elkerülhetetlennek érzi –,

akkor a darabról, szerepéről vallott elgondolásait ütköztesse a rendező elképzelésével. Még akkor sem, ha maga a színház igazgatója rendezi.

Ám egy nap lezajlik egy a színész számára dermesztő beszélgetés az igazgatói irodában, amely után Haumann Péter úgy érzi, hogy akár a margóra is kerülhet.
Az 1970-es évektől a kaposvári társulat új – Haumann Pétert egy interjúját idézve – „friss", „ropogós" „korszakalkotó" színjátszási stílusa kerül a szakma és a közönség egy meghatározó részének fókuszába. Haumann Péter és néhány kollégája ugyanakkor úgy érzi, kezd kifáradni Ádám Ottó úgynevezett „szép színháza"; a direktor polgári gyökerű, a századelő deklaráló színjátszásán túllépett, de a realizmusban még költőiségével együtt is megrekedt színházeszménye.
Haumann Péter Almási Évával, és Káldy Nórával egy „titkos" megbeszélésen megegyeznek:

Haumann Péter lesz az, aki egy személyes találkozón megpróbálja rábeszélni Ádám Ottót, hogy maga is lépjen új utakra a társulatával.

Amikor a színész találkozót kér a direktorától, Ádám Ottó azonnal fogadja, s mindjárt közli a színésszel, hogy tudja, miről van szó. Elmondja, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy a színházon belül ki kit küld el melegebb éghajlatra, de az nem vezet jóra, nem is szereti, ha a színészek hülyeségeket beszélnek a szakmáról a más színházhoz tartozó kollégáiknak a Rádió pagodájában, a Pannónia Szinkronstúdió büféjében, a forgatások étkezősátraiban. Az igazgató kifejti: színházat vezetni embert próbáló feladat, olyan, mint a vadvízi evezés, ha közben az evezősök egyike-másika megrongálja a hajótestet, akkor az előbb-utóbb a folyófenék felé veszi az irányt.
Haumann Péter azt feleli Ádám Ottónak:

Ami miatt én ilyen vagyok, azt tőled tanultam. Te változtál meg!

A bátor mondatok után elköszön az igazgatótól. Azután már a színház folyosóján kiveri a víz, amikor belegondol abba, amit mondott.

Miközben baktat lefelé a lépcsőn az jár a fejébe: alighanem visszaadhatja az ipart. Másként történik.

Találkozásukat követően kapja meg legnagyobb, Madách Színházi szerepeit, amely közül legalább kettő emblematikus alakításként lesz része a honi színháztörténetnek.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!