Még mindig jók az öregek a háznál

Aki azt mondja, hogy hatvan körül vagy esetleg afölött nem lehet már jó rockzenét játszani, arra már többen is rácáfoltak idén, és most Neil Young és Ray Davies is csatlakozik hozzájuk. A kanadai zenészlegenda a tavalyi protest-lemez után egy eklektikus és erős albummal tér vissza, míg az ex-Kinks-vezér Davies hosszú évek óta nem jelentkezett ilyen energikus és szerethető lemezzel, mint ez az újságmellékletként árusított album. Carrie Underwood crossover popzenéjében a country felé tolódik a hangsúly, Serj Tankian a System Of A Down rajongóit kárpótolja zenekara hallgatásáért, míg a hetvenes években turkáló Hoosiers újabb bőrt húz le a szoft-popról. Lemezajánló.

Serj Tankian: Elect The Dead

Várakozások: Bár a Los Angeles-i System of a Down-t a nu-metal hullám dobta a felszínre annak idején, ez a négyes kicsit mindig kilógott a sorból. Nemcsak annyiban különböztek a pályatársak többségétől, hogy baseballsapkás, ártalmatlan fehér srácok helyett rosszarcú, politikailag túlfűtött örmények alapították: a Serj Tankian énekes vezette SOAD kiszámíthatatlan váltásokkal teli, durva és összetett, ugyanakkor a maga módján mégis fülbemászó zúzdájával hamar a korszak egyik legeredetibb és legfontosabb mainstream metalzenekarává nőtte ki magát, és a stílus lecsengése után az élvonalban maradt, bizonyíték erre a 2005-ben megjelent dupla remeklés, a Mezmerize/Hypnotyze. A sikerek ellenére tavaly, több mint tíz év éves pályafutás és öt nagylemez után a zenekar ugyan bizonytalan időre felfüggesztette működését, de a SOAD rajongóknak azért nem kell aggódniuk; feloszlásról egyelőre szó sincs, ráadásul a napokban jelent meg az énekes, Serj Tankian első szólólemeze.

Eredmény: A korábban sikeres vállalkozó, manapság pedig független lemezkiadót működtető Tankian által gyakorlatilag egyedül feljátszott nagylemez pedig minden bizonnyal meg fogja nyugtatni a fentebb is említett rajongókat, az Elect The Dead ugyanis egyértelműen a System híveinek kedvez. Igaz, a dalstruktúrák egyszerűbbek, követhetőbbek, a megszólalás puhább, de azért mégis az anyazenekar munkássága az, ami meghatározza a lemez irányát, és ami a legfontosabb, Tankian is ugyanolyan mániákusan énekel, ahogy ezt eddig megszokhattuk; kántál, üvölt vagy - néhol vastagon szedett idézőjelek között - drámai hangon áriázik. Az énekes sajátos hangja és előadásmódja pedig elviszi a hátán a - zeneileg nem mindig annyira izgalmas - produkciót, majd minden dal olyan meggyőző énekdallamokkal bír, hogy még a legortodoxabb metal rajongók is meg fogják bocsátani a hagyományosabb rockzene felé való elmozdulást és a SOAD-ra oly jellemző komplexitás hiányát. Ha pedig hozzávesszük, hogy minden egyéb - politikus dalszövegek, meglepő váltások, bizarr zenei megoldások - a helyén van, akkor borítékolható, hogy senkinek nem fog csalódást okozni az album.

Kiknek ajánlható: Elsősorban egy, már sokszor megemlített zenekar kedvelőinek.

Olyan, mint: Egy örmény Mike Patton.

(SZSZCS)