Még mindig jók az öregek a háznál

Aki azt mondja, hogy hatvan körül vagy esetleg afölött nem lehet már jó rockzenét játszani, arra már többen is rácáfoltak idén, és most Neil Young és Ray Davies is csatlakozik hozzájuk. A kanadai zenészlegenda a tavalyi protest-lemez után egy eklektikus és erős albummal tér vissza, míg az ex-Kinks-vezér Davies hosszú évek óta nem jelentkezett ilyen energikus és szerethető lemezzel, mint ez az újságmellékletként árusított album. Carrie Underwood crossover popzenéjében a country felé tolódik a hangsúly, Serj Tankian a System Of A Down rajongóit kárpótolja zenekara hallgatásáért, míg a hetvenes években turkáló Hoosiers újabb bőrt húz le a szoft-popról. Lemezajánló.

Carrie Underwood: Carnival Ride

Várakozások: Az, hogy a country az utóbbi években újra divatba jött Amerikában a legfiatalabb generáció körében is, a Rascal Flatts trió mellett nagymértékben köszönhető ennek a 24 éves oklahomai lánynak. Carrie Underwood ugyanis azzal került be a köztudatba, hogy 2005 tavaszán megnyerte az American Idol című tévés tehetségkutató show negyedik szériáját, és minden korábbi győztesnél komolyabb népszerűséget szerzett ezalatt, leszámítva talán Kelly Clarksont. Első albuma ugyanazon év novemberében jelent meg, és rögtön megszerezte a minden idők leggyorsabban fogyó country debütalbuma címet. A Some Hearts című lemezből azóta elkelt csaknem 6 millió, és Underwood ezalatt az idő alatt a legnagyobb sztárok közé került Amerikában, ahol a countrys popzenéjével és szépkislányos külsejével hatalmas rajongótáborra tett szert. Bár a speciálisan amerikai hangzása miatt Carrie Underwood egyelőre csak a tengerentúl számít nagy sztárnak, Európában is szép lassan ismertté válhat a neve.

Eredmény: Amit idáig tudtunk Carrie Underwoodról - képzett és erőteljes énekhang, egyszerre popos és countrys zenei világ, amerikai álom-külső -, ahhoz a Carnival Ride igazából nem tesz hozzá sok újat. Az énekesnő második lemezén még inkább rágyúr a vidéki, kisvárosi lány imázsára, aki hangsúlyozottan amerikai és hű marad a gyökereihez, ezért több is a country elem az albumon. Ettől még a lemez inkább emlékeztet a már említett Kelly Clarkson által képviselt zenei világra mondjuk, semmint egy vérbeli country énekesnőére, így például igazi rockballadák is hallhatók a lemezen, mint például az első kislemezdal So Small. Vagyis Carrie-re igazán nem lehet panasz, azt és úgy énekli, amit az átlag amerikai zenehallgató hallani szeretne, rajongói bázisának nagyobb részét pedig úgyis az érdekli elsősorban, hogy jó hangja van, amit ki is ereszthet minden egyes dalban - kár, hogy maguk a dalok viszont erősen átlagosak. Még nagyobb baj, hogy Underwoodnak - ellentétben az öntudatos Clarksonnal - egyáltalán nem jön át a személyisége a dalokon, melyek közül néhányban felbukkan társszerzőként, de ne legyen kétségünk, ez a lemez igazi csapatmunka, méghozzá egy nagyszerűen működő marketingcsapat munkájának eredménye. És mivel ebből is borítékolhatóan el fog kelni több millió, kik vagyunk mi, hogy ellentmondjunk? Ugyanezt gondolhatja Carrie Underwood is, és egyelőre engedelmesen csinálja, amit mondanak neki, de arra azért kíváncsiak lennénk, mi lesz, ha egyszer ő is "művészi öntudatra" ébred.

Kiknek ajánlható: A szépen éneklő, tiszta tekintetű amerikai farmerlányok drukkereinek.

Olyan, mint: A country Céline Dionja.

(IB)