El kell hoznunk a sci-fit az egészségügybe
Meskó járja a világot, és az egészségügy jövőjéről tart előadásokat
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Nanorobotok a vérünkben, az inzulinszintet önmagától szabályozó high-tech hasnyálmirigy, bionyomtatott májak, exoskeletonban (mesterséges külső vázban) dolgozó munkások, optogenetika és rekreációs kiborgok – ez mind nagyjából annyira hangzik reálisnak, mint a Star Trek transzportere vagy a Csillagok háborúja lézerkardjai. A felsoroltak nagy része azonban már most létezik, másik része pedig a küszöbön áll – dr. Meskó Bertalan orvosi jövőkutató szerint csak észnél kell lennünk, és illene végre felzárkóznunk a változás üteméhez nekünk is.
Beszélgessünk egy kicsit a kütyüjeiről. Mi ez a kis henger, amit magával hozott?
Ez egy digitális fonendoszkóp, olyan, mint amivel az orvos meghallgatja a tüdő- és szívhangot. Amikor a nyakában lévő műszerrel, a mai módszer segítségével egy terápia előtt és után meghallgatja az orvos a tüdő- és szívhangot, akkor másodszorra vagy emlékszik arra, amit hallott, vagy nem. Ez az eszköz elmenti nekem mp3-ban, visszanézhetem, milyen volt akkor, és milyen most. Ráadásul a páciens magától is képes használni, mert rögtön kielemzi azt, amit hallott. Ott, ahol most nincs ellátás, elküldheti a felvett eredményt az orvosának. A nyakban lógó analóg változathoz képest ez féláron beszerezhető.
Feleannyiba kerül, mint a régi műszer?
Ez az igazi különbség. Olcsóbb, gyorsabb, hatékonyabb, digitális. Meg tudom osztani a szív- és tüdőhangomat a kollégákkal, a hallgatókkal. Twitteren van hatvanvalahányezer követőm, többsége szakmabeli, meg tudom osztani velük, ha valami furcsát mérek, és megmondják, hogy mit gondolnak.
Ez itthon is elérhető? A saját háziorvosom is minden gond nélkül megvehetné?
Ez bárhol elérhető a világon. Azt hiszem, nagyjából huszonötezer forint körül van, és bárki használhatná. Itt van például ez a másik eszköz Sanghajból, ami tud alvásminőséget, napi aktivitást, testhőt, EKG-t, véroxigénszintet és pulzust mérni. Ez inkább klinikai eszköz, nem kütyü. Pár tízezer forintos nagyságrendű dolog. Gyakorlatilag egy zsúrkocsi méretű eszköz helyett a kezemben van egy pár centiméteres szenzor.
Mi az oka annak, hogy a magyar orvosok nem használják ezeket az eszközöket?
Valószínűleg nem tudnak róla, vagy nem hiszik el, hogy tényleg jó. Vagy
azt gondolják, hogy annyival drágább, hogy nem is kezdik el keresgélni, van-e ilyen.
Egy átlagember tudja használni ezeket a szenzorokat? Meg tudja mondani, hogy mit jelentenek a mérések?
A nagy részét nem, azért orvos kell hozzá. De itt van például az okosórám, napi aktivitást mér, lépést számol, GPS-es, pulzust mér futás közben, és mutatja az alvásgörbémet is. Meg is tudom mutatni, hogy ma milyen jó görbém volt. Sok időt töltöttem mélyalvásban, nekem ez a fontos.
Mennyire jellemző itthon, hogy személyre szabott diagnózisokat és kezeléseket kap az ember?
Egyrészt az orvosoknak nem igazán van idejük rá, másrészt egyelőre ez még máshol sem szokás. Viszont ha valaki már úgy megy oda egy orvoshoz, hogy ezeket tudja, hogy ő a szellemi, testi és érzelmi egészségének a szakértője, ahogy én is annak érzem magam, ott lehetséges a személyre szabottabb diagnózis, mert az orvos megkapja a plusz információt, amire szüksége van.
Nekem az a tapasztalatom, hogy az orvos sokszor személyes sértésnek veszi, ha én bele akarok szólni, hogy végezze a munkáját.
Nem az ő hibája, ezt a képzést kapta. Mindannyiunkat így tanítanak.
Ön is ezt a hozzáállást tanulta még?
Igen, én is. Azt tanultuk, hogy autoritás vagyunk, majd mi megmondjuk, mi legyen. De ez nem jó, mert minden felelősség a mi vállunkon van. A terápiát statisztikailag mindössze a betegek ötven százaléka tartja be. Nem tudsz másik olyan iparágat mutatni nekem, ami így működne, mint az orvoslás. Már rég csődbe ment volna. Rosszul működik a rendszer,
az orvos nem élvezi a munkáját, és nem orvoslással foglalkozik elsősorban, a páciens pedig vagy betartja a terápiát, vagy nem
– nem érti, nincs kedve, nem eléggé motivált. Mindenütt folyik ki a pénz, az energia, a szakértelem, és így tovább. Én azt mondom, hogy ha egy rendszerben adatokat nem mérünk digitálisan, akkor az nem fejleszthető. Ha digitalizáljuk, akkor transzparenssé válik. Nem lehet elbújni, nem lehet zsinnyegtetni, ahogy mi Szabolcsban mondjuk. Nem lehet ügyeskedni. Ha jó orvos vagy, akkor ezt mindenki látni fogja. Ha nem vagy jó, mert hibát hibára halmozol, szerintem ez derüljön ki, hogy tudd, hol kell változtatni.
Van, ahol ez így működik már?
Hollandiában ez már nem sci-fi. Ott az egészségügyi számlák 97%-a digitális, az IBM Watson szuperszámítógépe elemzi az adatokat, és látják azt, hogy ha egy magánpraxisból vagy kórházból kijövő betegek állandóan visszakerülnek oda. Ott valaki hibákat vét. Privátban szólnak neki, hogy valami gond van, kap szakmai segítséget, továbbképzést. De ott, ahol analóg mérünk, ahol kézzel írunk, ahol hazudunk, mert úgy jobb lesz a statisztika, ott nem működik jól a rendszer. Ezért kell digitalizálni.
De legyünk őszinték, az orvosi szakmát mi tettük ilyenné. Ha valami szerkezet otthon elromlik, rögtön elvisszük szervizbe. Itt, Közép-Európában viszont az a jellemző, hogy én ehetek-ihatok úgy, ahogy tetszik, a szervezetemnek nem lesz semmi baja, csak akkor megyek orvoshoz, ha már nagy a baj. Akkor pedig az orvos oldja meg helyettem a dolgot, nekem ne is kelljen ezzel foglalkozni, én meg majd vagy követem az utasításokat, vagy nem. Ez így szörnyű. Az orvosnak használnia kellene a szakértelmét, nekem pedig ügyelnem kellene a szellemi, testi és érzelmi egészségemre. Ekkor tudunk partneri viszonyban megoldást találni.
Pont az van kihagyva a döntéshozatalból, aki a legfontosabb: a páciens. Olyan konferenciákra már nem megyek el külföldre sem, ahol nincs páciens vagy a szervezőbizottságban, vagy az előadók között. El tudod képzelni, hogy itthon egy átlag orvosi konferencián az előadók harmada páciens? Az egész szürreálisan hangzik. A Stanfordon ez létezik, és ez nem pénz kérdése. Én azt mondom, hogy nekem most baltával kell nekimennem ennek a rendszernek, de
azok a gimnazisták, akikkel most például együtt dolgozom, már lézerfegyverrel jönnek.
Ha ezt az ellenállást áttörjük, a híd elkezd épülni, és a sci-fi és a valóság között lesz egy járható út.
A gimnazistákat kell megszólítani ahhoz, hogy ők majd később egyetemen, majd orvosként változtathassanak a helyzeten?
Nem kell hogy megszólítsam őket, ők jönnek hozzám. Olyan 17 évesekkel dolgozom együtt, akik engem keresnek fel. Látják, mit csinálok, működjünk együtt, kommunikáljunk feléjük. Én 17 évesen fociztam, meg sci-fit néztem! Óriási a különbség.
Valószínűleg ez annak köszönhető, hogy ma már a neten annyi tudást érnek el, ami nekünk még elképzelhetetlen volt.
Ők ebben nőnek fel. Én még emlékszem a betárcsázós netre, és mértem azt, hogy egy hónapban hány órám van internetezni. Ma viszont éjjel-nappal egy digitális-információs véráramban vagyok benne. Van félmillió követőm, ha most valamilyen orvosi kérdésre nincs válaszom, garantálom, hogy fél órán belül valaki megadja nekem online. A digitális agynak a része vagyok. Innen látszik, hogy milyen szörnyű, ha az orvos magára van hagyva.
Az oké, hogy a fiatalabb generáció már ebben nő fel, de az 50-60 éves háziorvost, aki évtizedek óta ugyanúgy végzi a munkáját, hogy lehet motiválni, hogy kapcsolódjon hozzá ehhez a digitális agyhoz?
Nincs korkülönbség, hozzáállásban van különbség. Én találkoztam olyan háziorvossal 60 év felett, aki alig várta, hogy behozzam ezt az ő praxisába, mert több ideje lesz így a betegére. Találkoztam 18 éves medikusjelölttel, akit most vettek fel az egyetemre, otthonról hozta a szülőktől a rossz felfogást, hogy nehogy már a beteg beleszóljon az orvoslásba – fél évembe telt, hogy átneveljem egy kicsit. Ez egy olyan szakma, ahol felesküdünk arra, hogy egy egész életen át tanulni fogunk. Aki azt mondja, hogy erre nem hajlandó, mert a digitalizáció ront az orvosi gyakorlaton, annak azt mondom, hogy vannak szakmák, ahol nem kell ennyit változni.
Az egyetemek hogyan állnak ehhez a változáshoz? Nyitottabbak, hogy megváltozzon kicsit a szakma?
Én úgy gondolom, hogy igen. Debrecenben kaptam egy hatalmas lehetőséget, amikor végzős medikusként curriculum formájában behozhattam a tanrendbe ezeket az újításokat. Néhány éve ugyanezt a Semmelweisnél is megtehetem. Mindig változtatok a kurzuson, hiszen időközben a világ is változik, és
a medikusoknak is alkalmazkodniuk kell a digitális újításokhoz.
A Semmelweis teljes támogatását érzem ezzel kapcsolatban. Biztosan az is benne van a dologban, hogy a világon ez az egyetlen ilyen kurzus, ez elég nagy fegyvertény a Semmelweis részéről – itt van egyedül a digitális orvoslásról kurzus, tessék hozzánk jönni tanulni.