Tömegkaraoke Londonban - Pinkkel

Több mint tízezer ember gyűlt össze egy spontán karaokéra csütörtökön kora este a londoni Trafalgar Square-en, majd a mikrofonokat lóbáló tömeg közepén váratlanul megjelent Pink, és ő is beszállt. A többség ráadásul tudta, hogy egy reklámhoz statisztál, mégis olyan lelkesen csinálta végig, mintha a Wembley-ben lenne rockkoncerten. A tömegrendezvény után Pinkkel beszélgettünk.

A spontán szerveződő flash mob - magyarul a Grétsy tanár uras villámcsődület - működési elvét kölcsönözte ki reklámcélokra csütörtök délután hat és hét óra között a londoni Trafalgar Square-en a T-Mobile. A cég az esemény előtt szórólapokkal tudatta az emberekkel, hogy hattól valami lesz a téren. Az eseményből reklámfilm készült, amely több országban - köztük nálunk is - hamarosan látható lesz.

A villámcsődület előzménye egy januári villámcsődület volt, ugyancsak a világcég szervezésében, és szintén Londonban. Akkor a Liverpool Street Stationt árasztották el álruhás táncosok, akik minden előrejelzés nélkül szinkrontáncba kezdtek. Az általunk megkérdezettek többsége ezért a Trafalgar Square-en is valami nagy közös táncra, esetleg telefonosztásra számított. Sokan magenta színű öltözékkel fedték testüket - a cég azt állítja, nem voltak beépített statiszták a tömegben -, egy fiú mobiltelefon-jelmezzel és "sertésinfluenzás vagyok" felirattal tisztelte meg az eseményt.

A tömegkaraoke 2000 kiosztott mikrofonnal kezdődött, a repertoárban mindenféle régi és új klasszikus szerepelt Britney-től a Grease filmzenéjén át a Beatlesig. Aztán egyszer csak megjelent a tömegben a földszínű kapucnis pulcsiba öltözött Pink, aki egy térdig érő miniszínpadon három szám erejéig fakadt dalra, és szemlátomást jól érezte magát: ugyanolyan lelkesen nyomta le a háromszámos haknit, mint amit budapesti koncertjén tapasztaltunk.

Saját munkásságából elénekelte a So what című slágert, majd a Piece of my Heart Janis Joplin-klasszikussal folytatta, végül a még klasszikusabb Hey Jude közben csempészték át a szemközti szállodába. Később a kerekasztal-interjúban elmondta, nem őrizte senki a tömegben, csak egy-két barátja ácsorgott körülötte.

Amikor nem Pink énekelt, a kakofónia elkerülése végett nem egyszerre kapcsolták be a mikrofonokat, mindig csak egyet-egyet, a kamerák is randomban szúrtak ki arcokat a tömegből. Az összegyűlt angolokon látszott, hogy nemcsak attól jöttek izgalomba, hogy bármikor az ő mikrofonjukra kerülhet a sor, a kamerákat is kitörő lelkesedéssel fogadták. A kiválasztottakat Nelson admirális emlékoszlopa előtt felállított kivetítőn lehetett megtekinteni, aminek a képernyőn felbukkanók őszintén örültek.

Az esemény ékes bizonyítéka volt annak, hogy milyen könnyedén reagálnak a londoniak a váratlan fordulatokra, mennyire szeretnek tömegben karaokézni, mennyire bezsongnak, ha saját többszörösére nőtt fejüket látják vissza a kivetítőn, és hogy egyszerre lennének John Lennon, Olivia Newton John, Pink és Janis Joplin.

Videó a londoni Trafalgar Square-ről

Az esemény után a szemközti hotelban egy magyar és két horvát kolléga társaságában egy kerekasztal-interjún faggattuk a fáradt, de meglepően barátságos és izmos Pinket. Az énekesnő girl from the neighbourhood imidzsével kellemes, bár nem túl beszédes interjúpartnernek bizonyult. Annyit húsz percben mindenesetre elmondott, hogy szemléletét a punkrock hatja át, hogy csak akkor tud alkotni, ha fáj, és hogy nem tud motocrossos férje nélkül élni.

Miért vállaltad el ezt a tömegben felbukkanós, karaoke-felkérést?

- Láttam az elsőt, a pályaudvari táncot, ami szerintem vicces. És imádom a karaoket: otthon vagy egy karaokegépem, amelyet elég rendszeresen használunk a partikon.

Miket énekelsz a legszívesebben?

- Young MC-től a Bast A Move-ot, Sinnead O' Connortól a Nothing Compares-t, Bill Ray Cyrus-tól az Achy Breaky Heartot. Szóval csupa szörnyű dolgot, a Nothing Compares-et kivéve.

A Stupid Girl című videóklipben csúfot űzöl a bulimiás, zsebkutyás, szilikonmellű kolléganőidből. Akad azért olyan, akit szívesen hallgatsz és nem tartod komplett idiótának?

- Imádom a Ting Tingst, Amy Winehouse-t, The Weepies-t, Juliette Lewist.

Mennyire érzed magad punknak?

- Zeneileg nem igazán, mivel szerintem egy bizonyos műfajhoz sem tartozom, a mentalitásomat viszont nagyon befolyásolja a punkrock szemlélet, ami megkérdőjelezi a tekintélyelvűséget, a társadalmat, a fennálló rendszert. Ezzel nőttem fel, apám elég nagy punkrocker volt.

Akkor nyilván sok punk zenét hallgattál.

- Abszolút: Bouncing Souls, Green Day, NOFX, később a Sex Pistols. De kiskoromban mindenkit megnéztem, aki két dollárnál kevesebbért lépett fel a környéken, és ez akkoriban a Bouncing Souls volt.

Mi volt az első CD-d?

- Az első bakelitem Mamas and Papas volt, teljesen odavoltam értük. Az első kazettám Mary J. Blige és John Bon Jovi volt. John Bon Jovihoz feleségül akartam menni. Később Sebastian Bachhoz akartam hozzámenni a Skid Row-ból.

A számaid többségében elég erősen reflektálsz önmagadra. Megírtad már az újraházasodás-dalt? (Funhousecímű új lemezén több számban is megénekli házasságának problémáit. Férje Carey Hart motocross sztár, a hírek szerint elváltak, de az év elején újra összejöttek.)

- Nem. Ha boldog vagyok, akkor a dalszerzői oldalam totál használhatatlan. Vannak olyan előadók, akik szuper szerelmes számokat írnak, például Lionel Richie. Én ebben nem vagyok jó: az én inspiráló érzelmeim a frusztráció, a düh, a félelem, a magány, az utálat.

Nem is írnál több számot, ha az életed huzamosabb ideig rendben lenne?

- Olyankor kell bekapcsolni a híreket egy kis inspirációért. Az embernek buborékban kell élnie, vagy nagyon közömbösnek lennie mások iránt ahhoz, hogy ne akadjon ki attól, amit maga körül lát.

Akkor most újra megházasodtál?

- Sosem váltam el, utálom a papírmunkát. Ismét együtt vagyunk, ez igaz. Rájöttünk, hogy nem sok értelme van az életnek egymás nélkül.

Nagy állatvédő vagy, miért?

- Szerintem az állatok sokkal természetesebbek és őszintébbek, mint az emberek, de nem tudják képviselni az érdekeiket. Mi emberek arrogánsak vagyunk, és azt képzeljük, hogy fölöttük állunk. És én ezt nem szeretem. Egyik kutyát mentem a másik után, mindent megtennék az állatokért, most is négy kutyám van. És az állatok legalább nem beszélnek vissza.

A képre klikkelve Pink is megtekinthető

Az európai gyökereidnek tulajdonítasz bármiféle jelentőséget?

- Ír, német, litván és zsidó vagyok. Olyan vagyok, mint a kutyáim, és ezt bírom.

Egy hatalmas turné elején tartasz, körülnézel a városokban, ahol jársz?

- A sok turnézással az a baj, hogy az ember nagyon jól ismeri a koncerthelyszínt és a hotelt, de nem túl gyakran fordul elő, hogy szabaddá tudja tenni magát egy napra, hogy csak úgy kedvére mászkáljon és nézelődjön. Igazából csak akkor ismerek meg egy helyet, ha fogom magam és odautazom. Így voltam például Törökországban, Dubaiban, Dél-Afrikában, Londonban, Párizsban, Franciaország néhány részén, Olaszországban. Ausztráliában jó sok időt töltöttem. A legtöbb városba viszont csak beesünk, és már megyünk is tovább. Azt meg tudom mondani, mennyire jó a közönség.

Milyen volt a márciusi budapesti koncerten?

- Király. Jó hangosan énekeltek.

Mi a kedvenc helyed?

- Párizs, ott teljesen otthon érzem magam. Megvannak a bejáratott helyeim, a kedvenc kávézóim, ismerem a várost, megvan a kedvenc sajt -és borárusom. Egy kicsit tudok franciául: amikor legutóbb volt egy hosszú ausztrál turnénk, végig franciaórákra jártam.

Mit csinálsz két turné között?

- Hazaérek és belustulok: teszek-veszek a kertben, motorozom, eszem, grillezek a barátaimmal, strandolok.

Vincze Barbara (London)