Szilágyi N. Sándor

A jelentésvilág szerkezete

I. Miért kognitív nyelvészet?

Azzal illendő kezdenem, hogy igen megtisztelőnek tartom, hogy ezt az igényes feladatot éppen rám bízták, ugyanakkor pedig - nem személyem, hanem a téma miatt - szerencsésnek is, hiszen Kolozsváron a kognitív nyelvészetnek, ha nem is régi hagyományai, de majd százéves előzményei vannak, erről azonban még a szakmabeliek közül is csak kevesen tudnak: Csűry Bálint 1910-ben, 24 éves kolozsvári egyetemi hallgató korában jelentette meg Az ige című munkáját, amelyben olyasmiket is ír a metaforáról, hogy ha azt ma valaki anélkül olvassa, hogy tudná, ki a szerzője, biztosan azt hiszi, hogy valamelyik nemrégiben megjelent kognitív nyelvészeti munkából van kimásolva.

Már másodszor fordult elő eddig az, hogy "kognitív nyelvészet", lássuk hát először is azt, hogy mitől "kognitív". Azt, hogy "nyelvészet", mindenki érti, vagy legalábbis ért rajta valamit; a közhiedelem azt tartja róla, hogy a nyelvvel foglalkozik. A nyelvész tehát a nyelvet vizsgálja, például a magyar nyelvet. Nincs is ezzel semmi baj addig, amíg nem próbáljuk meg elképzelni. Hogy ezt jobban megértsük, gondoljunk most arra, ahogy a biológus vizsgálja például a házinyulat! Látjuk a biológust, előtte az asztalt, rajta a házinyulat. Próbáljuk meg most ugyanígy elképzelni azt, hogy a nyelvész vizsgálja a magyar nyelvet! Ott a nyelvész, ott az asztal - de mi van az asztalon? Ahogy én a nyelvészeket ismerem, valószínűleg van ott és a közelben egy csomó szótár, kézikönyv, cédula meg ilyesmi, de valahogy mégsem ezekre gondolunk akkor, mikor azt halljuk, hogy "a magyar nyelv". Hanem általában valami olyasmire, ami van valahol, de hogy pontosan hol is, azt nem szükséges megmondani, talán a fejünk fölött lebeg láthatatlanul, csak annyi biztos, hogy van neki szókészlete, hangtana, alaktana, mondattana és minden egyebe, amivel csak keseríteni tudták iskolás korunkban az életünket.