Varga László: Nagy Imre a jugoszláv követségen

 

/részlet/

[...]

Nem sokkal Nagy Imréék megjelenése után szovjet páncélosok és tankok vették körbe a jugoszláv nagykövetség épületét, ellenőrzésük nélkül senki be nem mehetett, s nem is hagyhatta el az épületet. Nagy Imre viszont "eleget téve Tito elnök kérésének" november 5-én nyilatkozatot fogalmazott meg, ebben a magyar miniszterelnök a jugoszláv elnök várakozásával ellentétben, hitet tett a forradalom mellett. Ez a nyilatkozat tehát a jugoszláv miniszterelnök Rankovic szerint "nem felelt meg az országban kialakult helyzetnek".

Az aggasztó hírek ellenére Tito, Rankovic és Kardelj november 5-én levelet intézett az SZKP Központi Bizottságához, s ebben megismételték kiváló ötletüket, mely szerint Nagy Imrétől lemondó nyilatkozatot csikarnak ki, ami erősítené a Kádár-kormány belpolitikai és nemzetközi helyzetét. Ugyanakkor javasolták az oroszoknak, Nagy Imre hagyja el az országot és távozzon Jugoszláviába.

November 7-én szovjet részről megszületett a jugoszláv vezetők november 5-i táviratára adott negatív válasz. Hruscsov ebben mindenekelőtt "csalódottságának" adott hangot, hiszen nem Nagyék kimentésében, hanem kikapcsolásában állapodtak meg Brionin. Hruscsov a Központi Bizottság Elnöksége nevében még azt sem rejtette véka alá, hogy levelét nyílt zsarolásként kell értelmezni. Ha a jugoszlávok kiadják Nagyékat a Kádár-kormánynak, akkor marad a Brioniban megpecsételt barátság, ha viszont további erőfeszítéseket tesznek Jugoszláviába való kijuttatásuk érdekében, akkor ezzel ország-világ előtt felelősséget vállalnak a magyarországi ellenforradalomért.

A jugoszláv álláspont valódi lényegét a maga lakonikus tömörségével azonban Leslie Fry budapesti angol követ november 6-án Londonba küldött jelentésében fogalmazta meg, e szerint az egyetlen lényeges különbség a szovjet és a jugoszláv álláspont között, hogy nincsenek jugoszláv csapatok Magyarországon. Később maga a jugoszláv honvédelmi miniszter támasztotta alá ezt a véleményt, amikor közölte orosz tárgyalópartnerével, hogy november 4-ére már a jugoszláv csapatok is felvonultak a magyar határra.

Tito elnök november 8-án újabb üzenetet intézett Hruscsovhoz, válaszul annak november 7-i levelére, s ebben éppen a jugoszláv politika szorult helyzetére próbálta meg felhívni a figyelmet. Egyetértettek abban, hogy a menedékjog nem sült el túl jól, de mégsem szeghetik meg adott szavukat, és nem adhatják át Nagy Imrééket.

Sajátos helyzet állt elő, hiszen az oroszok a november 4-én hajnalban elhangzott rádióbeszéd után feleslegesnek, értéktelennek tartottak bármiféle nyilatkozatot Nagy Imrétől. Szempontjuk kizárólag az volt, hogy Nagy fellépésével mérsékelje - vagy legalább ne növelje - a katonai ellenállást. Ezzel szemben november 8-án, tehát egy nappal azután, hogy visszamerészkedett a fővárosba, Kádár azzal a javaslattal állt elő, hogy mégiscsak kellene a Nagy-féle támogató nyilatkozat. Amíg az oroszokat katonai megfontolások vezették az intervenció kezdete előtt, addig Kádárt, azok közeli eredményes befejezése előtt, már kimondottan politikaiak, mivel egyértelműen szembesült azzal a számára szomorú ténnyel, hogy a tömegek a törvényes kormány, s annak miniszterelnöke mögött állnak.

A politikusként egész pályája során rendkívül színtelen, szürke Kádár mindig hihetetlen érzékkel, ösztönösen érzett rá a politikai erőviszonyokra, s mesterien alkalmazkodott is ezekhez. Ez a magyarázata annak, hogy néhány nap - mindössze egy hét - leforgása alatt, a változó viszonyokhoz alkalmazkodva, már-már szélsőségesen eltérő, egymást kizáró politikai álláspontokat képviselt töretlen lendülettel. November 8-án még egyáltalán nem volt abban a helyzetben, hogy felmérje kormányalakításának összes nemzetközi következményeit, de éppen a Nagy-ügy kapcsán érzett rá a még csak formálódó szovjet-jugoszláv ellentétekre. A jugoszlávok támogatása rendkívüli módon megnyugtatta november 4-i színrelépésekor. Négy nappal később viszont már arról győzködte Andropovot, hogy a jugoszlávok minden bizonnyal Nagy megmentésével saját szennyesüket próbálják leplezni. Vagyis Kádár viharos gyorsasággal alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, még pontosabban: a mindenkori szovjet állásponthoz.

Aznap, nem sokkal később Soldatic kereste fel Kádárt, aki mereven elzárkózott Nagyék esetleges távozása elől. Ő még mindig azokat a nyilatkozatokat követelte. Soldatic természetesen biztosította Kádárt, hogy ők, mármint a jugoszlávok a "forradalmi munkás-paraszt kormányt" támogatják, de ő is a nemzetközi jogra próbált - nem sok eredménnyel - hivatkozni.

Kádár tehát kiérdemelte Gromiko helyeslését és dicséretét, aki szerint Nagyék kiadása Jugoszlávia számára sértené Magyarország szuverenitását, s beavatkozást jelentene az ország belügyeibe. Szó se róla, öt nappal a világtörténelemben is párját ritkító katonai intervenció után a vezető szovjet politikus meglehetősen sajátosan értelmezte a szuverenitást, illetve azt, hogy mivel is lehet megsérteni egy ország, jelen esetben Magyarország függetlenségét.

A felmerült véleménykülönbségek ellenére a Kádár-Soldatic tárgyalás rendkívül szívélyes volt, s az eredmény már másnap megmutatkozott. Rankovic Soldatic-nak küldött utasításában újból felvetette Nagy Imre lemondásának a kérdését, hivatkozva arra, hogy időközben a Kádár-kormány letette az esküt. A jugoszlávok tehát nem egyszerűen egyfajta közvetítő szerepre vállalkoztak a két kormány között, hanem Kádárék érdekében kimondottan nyomást gyakoroltak Nagyékra. Tudtukra is adták, hogy a követelt nyilatkozat hiányában elképzelhetetlen kijuttatásuk Jugoszláviába.

Mivel Rankovic már másnap reggelre választ kért, a jugoszláv követségen még éjszaka, vagyis azonnal összeült a Nagy Imre-féle MSZMP intéző bizottsága. Első reakciójuk - a kérésnek megfelelően - egy Nagy és Losonczy nevében megfogalmazott antedatált lemondó nyilatkozat volt. Csak később vetette fel Szántó és Lukács, hogy mindez felesleges, az alkotmány értelmében nincs szükség ilyen nyilatkozatra, a Parlament bárkit felmenthet a kormány tagjai közül, beleértve a miniszterelnököt is. Természetesen ezt Belgrádban is pontosan tudták. Rankovic szinte postafordultával válaszolt Nagy Imréék elzárkózására, utasította Soldatic-ot, hogy jelentkezzen be Kádárnál és Nagyékkal kapcsolatban már ne ragaszkodjon a Jugoszláviába történő távozáshoz.