Amikor a vesztes fut tiszteletkört - hírhedt bundagyanús meccsek

A csalás, vagy nálunk használt elnevezése szerint, a bunda gyanúja egyidős a labdarúgással, és annak ellenére, hogy a sportág történetében egyetlen kiemelkedően fontos mérkőzésről sem bizonyították be, hogy megegyezéses eredmény született volna, a futballközvélemény több meccsről is úgy véli, hogy az eredményt előre eldöntötték. KEK-döntő, vb- és Eb-mérkőzés egyaránt beletartozik ebbe a körbe.

A minap érdekes hír érkezett Angliából: az Európai Parlament egyik angol képviselője, Richard Corbett indítványozta, hogy az 1973-as KEK-trófeát az Európai Labdarúgó Szövetség ítélje a döntő vesztesének, a Leeds Unitednek.

Az angol politikus, aki már több, mint tízezer aláírást gyűjtött össze célja érdekében, azzal érvelt, hogy a találkozót köztudottan elcsalták, és amennyiben az UEFA komolyan gondolja a fair play iránti küzdelmét, és a korrupció visszaszorítását a futballban, akkor az a minimum, hogy vizsgálatot indít az ügyben.

Corbett úgy tervezi, hogy a petíciót május 16-án, a döntő 36. évfordulóján nyújtja át az UEFA-nak. De mi is történt az ominózus KEK-döntőn 1973-ban? Nos, a Leeds United az AC Milan ellen lépett pályára Szalonikiben, és a meccset egy görög bíró, bizonyos Hrisztosz Mihasz vezette.

A piros-feketék a harmadik percben szereztek vezetést egy vitatható szabadrúgásból, és a folytatásban a játékvezető a döntéseivel erősen az olaszoknak kedvezett - még a semleges szemlélők szerint is.

Mihasz két tizenegyesgyanús esetnél is továbbot intett az olasz 16-oson belül, aminek köveztében a hajrában elszabadultak az indulatok, és két perccel a lefújás előtt a játékosok kis híján összeverekedtek a pályán - végül Norman Hunter, illetve Riccardo Sogliano kapott piros lapot.

A helyi, tehát elméletileg semleges drukkerek végig az angolokkal szimpatizáltak, és kifütyülték a trófeát átvevő Milant, amely még tiszteletkört sem tudott futni - alighanem ez volt az egyetlen nemzetközi kupadöntő, ahol ezt a vesztes fél tette meg. A Leeds nem sokkal később hivatalosan is kérte a meccs újrajátszását, de semmi nem történt - illetve annyi, hogy Mihaszt a Görög Labdarúgó szövetség eltiltotta a játékvezetéstől...

Érdekesség, hogy a sportág történetének leghíresebb, bundával vádolt meccseinél nem a játékvezetőt, hanem a focistákat gyanúsították meg. A legtöbbet vitatott összecsapás alighanem az 1978-as világbajnokságon történt, amikor is a döntőbe kerülés nem egyenes kieséses találkozókkal, hanem egy újabb csoportkörrel dőlt el.

A házigazda argentinoknak a brazilok voltak a fő ellenfeleik a fináléba jutásért, és mivel a találkozókat nem egy időben rendezték, mindenki tisztában volt azzal, hogy a csoportelsőség érdekében a hazaiaknak legalább négy góllal kell legyőzniük Perut.

A mérkőzés végeredménye 6-0 lett Argentína bejutott a döntőbe, és megnyerte a vébét, de szinte azonnal elkezdődtek a találgatások, hogy a meccset "megvették" - főleg, mivel a perui kapus, Ramón Quiroga Argentínában született, és korábban védett az Independientében is.

1986 júniusában egy argentin újságíró, Maria Laura Avignolo az angol Sunday Timesban publikált egy cikket, amely szerint a mérkőzést az argentinok azért nyerték meg ilyen arányban, mert előzetesen lefizették a perui válogatott játékosait.

Hipotézisét egy korabeli argentin miniszterrel, egy tábornokkal és az Argentin Labdarúgó Szövetségben dolgozó két tisztségviselővel folytatott beszélgetésére alapozta, természetesen mindannyian nevük elhallgatását kérték. Szerintük a mérkőzés végeredményét a két kormány titkos megbeszélésein állapították meg az argentin katonai diktatúra szigorú parancsára. Az bizonyos, hogy a vádakat hivatalosan sohasem bizonyították, mint ahogyan nincsenek dokumentumok a perui focistáknak állítólagosan fizetett összegekről sem.

Négy évvel később viszont valóban szinte mindenki tisztában volt azzal, hogy az NSZK-Ausztria csoportmérkőzésen megegyezéses eredmény született - igaz, pénz aligha cserélt gazdát, egyszerűen volt egy olyan eredmény, amelyik mindkét félnek tökéletesen megfelelt.

Mivel az utolsó csoportkör meccseit akkor sem egy időben rendezték, így aztán mind a két csapat jól tudta: egy 1-0-s nyugatnémet győzelemmel egyaránt továbbjutnak a következő körbe. Így aztán miután Horst Hrubesch a meccs elején megszerezte a vezetést az NSZK-nak, a hátralévő közel 80 percben a csapatok nem erőltették meg magukat - az esetek többségében a saját térfelükön passzolgattak, és még véletlenül sem próbáltak meg támadást indítani.

A gijóni stadion közönsége hangosan tüntetett, és jellemző, hogy a német televíziós kommentátor szégyennek nevezte a találkozót az élő közvetítésben, osztrák kollégája pedig egyenesen arra kérte a nézőket, hogy kapcsolják ki a tévét, és ne nézzék ezt a szégyenteljes meccset...

A FIFA illetékesei az eset után végre rájöttek, hogy az utolsó csoportkörben a mérkőzéseket egy időben kell kezdeni, az UEFA pedig nem sokkal később egy másik furcsa mérkőzés kapcsán szembesült azzal, hogy még a selejtezőkben is érdemes egy időben játszani a végső találkozókat.

Az 1984-es kontinensviadal kvalifikációs csoportjában úgy tűnt, hogy a hollandok lesznek a befutók, hiszen egy meccsel a zárás előtt azonos pontszámmal álltak a spanyolokkal, gólkülönbségük pedig öttel jobb volt a riválisnál. Miután a narancsmezesek az utolsó találkozójukon 5-0-ra megverték Máltát, a spanyoloknak legalább 11 góllal felül kellett volna múlniuk a szigetország csapatát ahhoz, hogy megelőzzék a hollandokat, és ez még a nagy tudásbeli különbség ellenére is lehetetlennek tűnt.

Főleg, hogy bár a spanyolok gyorsan vezetést szereztek, a máltaiak egy megpattanó lövésből egyenlítettek, és még a szünetben is csak 3-1 volt az állás. Hogy aztán a második játékrészben a spanyoloknak miként sikerült kilenc gólt szerezniük, és végül 12-1-re nyerniük, az máig vita tárgya, a hollandok szerint a máltaiak túlságosan is könnyen megadták magukat, de ez a tényen nem változtatott: az Európa-bajnokságra Spanyolország jutott ki, és ezüstérmes lett a tornán.

Azóta minden komolyabb tornán ügyelnek arra, hogy az utolsó csoportmeccseket egy időben rendezzék, ám még így sem mindig sikerült elkerülni a hasonló eseteket. A 2004-es Európa-bajnokságon ugyanis a C csoportban úgy alakultak az események, hogy az utolsó körben nyilvánvaló volt: amennyiben Dánia és Svédország 2-2-es döntetlent játszik (vagy olyat, ahol ennél több gól születik), akkor együtt mennek tovább a legjobb nyolc közé, Olaszország pedig búcsúzik - függetlenül attól, hogy mennyire győzi le a dán-svéd találkozóval egy időben rendezett mérkőzésén Bulgáriát.

Ugyan a felek váltig állították, hogy az egyetlen eredmény, amelyik nem születhet meg, az a 2-2, végül mégis ez állt az eredményjelző-táblán a lefújáskor.

Az olaszok részéről Gianluigi Buffon, illetve a talján szövetség elnöke, Franco Carraro is azzal vádolták meg a skandinávokat, hogy előre megegyeztek az eredményben, azonban az UEFA még csak nem is vizsgálta az esetet. Carraro esetében a vádaskodás utólag lett különösen pikáns, ő ugyanis két évvel később a calciopoli-botrány miatt mondott le posztjáról...