Vágólapra másolva!
A közelmúltban a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség intézkedést hozott, hogy 2500 méteres tengerszint feletti magasságban már nem lehet nemzetközi tétmérkőzést rendezni. A döntést óriási felháborodás fogadta az Andok országaiban, különösen az ecuadoriak és a bolíviaiak érezték hátrányosnak a javaslatot. A FIFA orvosi bizottságának javaslatára történt módosítás több, mint meglepő, hiszen a Dél-amerikai Labdarúgó-szövetség (CONMEBOL) korábban semmilyen módon nem korlátozta tagországait ezen a téren. Mi több, az előző, Peruban rendezett Copa Américán például a 3400 méteren fekvő Cuzcóban is rendeztek egy mérkőzést. Néhány nappal később a FIFA visszakozott, a témával kapcsolatban pedig gyakorlatilag mindenki megszólalt, aki csak számít a labdarúgásban. Az érvek, ellenérvek csatájában azonban nagyon kevés konkrétum hangzott el, így talán érdemes felidézni a France Football egy évekkel korábban készült riportját, amely során munkatársai a világ legmagasabban szereplő futballklubját keresték fel.

Az egyetlen szórakozási lehetőség a bányászoknak, a családjaiknak, de még a mérnököknek is a minden második hétvégén rendezett futballmérkőzés. Az Unión Minas nem egy rendes klub.

Csak egy csapata van és a terv, hogy talán egyszer lesz egy másik is. 1974. április 23-án bányászok alapították a bánya költségére. Hála néhány visszatérő másodosztályú játékosnak és a ténynek, hogy az ellenfeleknek idefenn, 4380 méteren kell helytállniuk, a csapat igen gyorsan vette az akadályokat: 1986. június 7-én már az élvonalban szerepelt. Sohasem nyert még bajnokságot, legjobb helyezése eddig egy negyedik hely.

Költségvetése szinte mindig is elhanyagolhatóan alacsony volt, a kilencvenes évek közepéig a Centromin Peru támogatta őket évente 200 ezer dollárral. Az Unión Minas elnöke, Jorge Merino Tafur, aki a bányát és a csapatot is egy kényelmes limai irodából igazgatja. Vannak természetesen helyi megbízottak is, a csapatért José Carbajal felel, aki bányamérnök, és Pedro Mugica személyében egy leszerelt katona, aki a biztonsági előírások betartásáért és a robbantásokért felelős.

A Daniel Alcides Carrión stadion is olyan szegényes, mint az egész város, csupán 8000 férőhelyes létesítmény. Egy évben csak háromszor telt meg, amikor Peru három legnagyobb csapata, az Alianza, az Universitario és a Sporting Cristal vendégszerepelt Cerro de Pascóban.

A feleségek nem hajlandók költözni

1995-ben a régi vasútállomás lett átalakítva a csapat számára, itt alakították ki a szálláshelyeket, az ebédlőt, de itt kaptak helyet az irodák és a tornaterem is. Az Unión Minasnál játszani valódi áldozatot jelent, és ritkán tart hosszú ideig. A magasságon és a hidegen kívül van más probléma is.

Forrás: EPA

"Futballpálya" a bolíviai Andokban, a 6000 méteres Sajamán. A képen Evo Morales bolíviai elnök, aki...

Egyetlen játékos felesége sem hajlandó Cerro de Pascóba költözni, így a játékosok kétágyas szobákban laknak. A szervezetnek ráadásul ki kell bírnia, hogy minden második héten megtegyék a roppant fárasztó utat Limába és vissza. Borzasztóan nehéz ez, ha tudjuk, hogy az emberi szervezet csak két hónap alatt képes megszokni ezt a változást.

Amikor a riport készült az Unión Minasnak négy kolumbiai légiósa volt. "Közülük három velem érkezett ide, mert ők mindenhová követnek engem" - magyarázta Rujana edző, akinek láthatóan elege volt a helyi viszonyokból. "Kolumbiában akár a hatszorosát is megkereshetnék annak, amit itt kapnak, de tudják, ha hűek maradnak hozzám, legközelebb nagyobb szerencséjük lesz..."

Egyikük David Mendoza mosolyog: "Én Cartagenából származom, a Karib-tenger partjáról, 1996-ban még együtt játszottam Carlos Valderramával. El tudja képzelni ezt a hatalmas változást? Az biztos, hogy nem fogok sokáig itt maradni. Legkésőbb hat hónap múlva elhúzom a csíkot".

Az idő tájt két argentinnal is szerződése volt a klubnak. Egyikük Sebastián Cavali, a Newell's Old Boys korábbi játékosa, akkor már négy éve futballozott az Unión Minasban. "A hideget meg lehet szokni. De a magasság, az más. Nekem mindig remek kondim volt, de itt több mint egy hónapra volt szükségem ahhoz, hogy végigjátsszak egy 90 perces mérkőzést" - mesélte a France Football munkatársának.

Daniel Torres, a perui védő kivételt jelent. Ő visszatért a Unión Minashoz, miután 1990 és 1995 között már játszott a csapatban. "Ez már a hetedik szezonom az Uniónban. Öt csapattársammal jöttem ide, akikkel együtt játszottam a limai Universitario juniorcsapatában. Mi is az edzőnkkel érkeztünk. Azt mondta nekünk, hogy ő már volt itt. Szerinte a magasság és a hideg nem is olyan veszélyes, mint amennyire mondják, hamar meg lehet szokni. Reggel hatkor érkeztünk, és délután kettőkor a másik négy társam már vissza is ment Limába, miután kijelentették, hogy ők még egy edzőmeccset sem hajlandóak ilyen körülmények között játszani. Az a legviccesebb a dologban, hogy az edző, aki rábeszélt minket erre a kalandra, volt az első aki visszafordult, mondván, ő ezt nem bírja elviselni, ő ehhez túl beteg!" - idézte fel nevetve első helyi benyomásait a védő.

Egy biztos futballistának lenni az Unión Minasnál egyáltalán nem leányálom, de a vendégcsapatnak sem egy sétagalopp. A limai focistáknak ez az utazás minden évben kész kálvária. Egyrészt a fizikai szenvedés miatt, másrészt pedig a keservesen kiharcolt, gól nélküli döntetlen miatt.