Ronaldinho: családi tragédiától az Aranylabdáig

Ahogyan azt sejteni lehetett, az Aranylabdájáért folytatott versenyfutásból Ronaldinho került ki győztesen: az FC Barcelona brazil csillaga kimagasló teljesítménye mellett annak is köszönhette a rangos elismerést, hogy jóval látványosabban futballozik, mint két legfőbb riválisa, Frank Lampard és Steven Gerrard. Ezzel együtt nehéz lenne vitatni, hogy a díj jó helyre került: aki látta már Ronaldinhót játszani, az tisztában van vele, született zseniről van szó.

A Grémio azonban nem akarta idejekorán elherdálni a hatalmas tehetséget, így a klub inkább profiszerződést kínált Ronaldinhónak, amelyet a játékos természetesen nagy örömmel alá is írt. 1998 elején így végre pályára léphetett a klub első csapatában, és mindenki véleménye megegyezett abban, hogy fényes jövő áll előtte. Az 1998-as esztendőt, Ronaldinho első, a profik között eltöltött évét a klub trófea nélkül zárta, ami bizony csalódást okozott az ifjú futballistának, aki ráadásul mellőzöttsége miatt már-már úgy érezte, hogy szépen indult karrierje máris megtörik.

Elveszítette az örömét a futballban, legalábbis ami a sportág profiszekcióját illeti, és egyre többet ment le játszani régi haverjaival az utcára, hogy a grundokon visszanyerjen valamit az elveszített illúziókból. Az új év elején aztán a Grémio vezetősége menesztette a trénert, Edinhót, a kispadra pedig Celso Roth került, aki felismerte, hogy a még mindig tizenéves labdarúgó már ilyen fiatalon is elég érett ahhoz, hogy rendszeres játéklehetőséget adjon neki. Az új tréner Ronaldinho kezébe adta a karmesteri pálcát, és az ifjú titán ezt remek teljesítménnyel hálálta meg.

Vezérletével a gárda először megnyerte az első ízben (és egyben utoljára) kiírt regionális kupasorozatot, a Copa Sult, majd a Grémio az állami pontvadászatot is elhódította. Az események alól az akkori szövetségi kapitány, Wanderley Luxemburgo sem tudta kivonni magát, meghívta a nagyválogatottba Ronaldinhót, aki a Copa Américán, majd a Konföderációs-kupán nyújtott teljesítményével rögtön szupersztári státusba emelkedett: előbbi tornán Venezuela ellen fantasztikus találatot szerzett, utóbbinak pedig megnyerte a gólkirályi címét.

Miközben klubjában kevés sikerélmény érte (a Grémio 1999-ben be sem jutott a bajnoki rájátszásba, 2000-ben csak második lett az állami pontvadászatban, majd az országos bajnokságban megint csak a legjobb nyolcig jutott), természetesen továbbra is tagja maradt a válogatott keretnek, ám akkoriban az első számú feladatot nem annyira a nagyválogatott jelentette a számára, hanem az olimpiai csapat, amelynek életkora alapján szintén tagja volt. A gárda ki is jutott az ötkarikás játékokra, köszönhetően elsősorban Ronaldinho remeklésének, aki összesen kilenc góllal zárta a kvalifikációs tornát.

Az ötkarikás játékok eseményei azonban nem éppen úgy alakultak, ahogyan azt a szubkontinensen elképzelték: a negyeddöntőben Kamerun hosszabbításban kiverte a brazilokat. Ez a kudarc Luxemburgo állásába került, és Ronaldinho sem jött ki jól a dologból: az új szövetségi kapitány, Émerson Leao ugyanis ezt követően fél éven keresztül mellőzte őt a válogatottból, állítólag azért, mert az egykori remek kapus valamiféle vitába keveredett a Grémio vezetőivel.

A klubbal Ronaldinho viszonya is megromlott: az köztudott volt, hogy a játékos szerződése 2001 februárjában lejár, mint ahogyan azt is sejteni lehetett, hogy a klub most már nem fog nemet mondani, ha komoly ajánlat érkezik sztárjáért. A Porto Alegre-i egyesület vezérkara azonban mintha elfeledkezett volna az érvényes szabályokról, vagyis arról, hogy ha valakinek lejár a kontraktusa, akkor egyesülete megkérdezése nélkül megegyezhet egy másik klubbal. Márpedig Ronaldinho éppen így tett: először előszerződést kötött a Paris-SG-vel, majd január 17-én hivatalosan is aláírt öt évre a párizsi klubhoz.