Vágólapra másolva!
A 2004-2005-ös idény több klub számára hosszú ideig emlékezetes marad: a Juventus FC egy több hónapos üldözőverseny végén visszahódította a bajnoki címet az AC Milantól, az FC Internazionale rekordszámú döntetlenje ellenére is odaért a harmadik helyre, az Udinese története során először indulhat a Bajnokok Ligájában, a Sampdoria és a Palermo pedig hosszú évek után ismét kiléphet a nemzetközi porondra. A bajnokság kellemetlen meglepetését néhány patinás csapat szereplése jelentette: a római gárdák ugyan végül a középmezőnyben zártak, ám egészen az utolsó fordulóig fenyegette őket a kiesés réme; a Fiorentina pedig épphogy megmenekült a másodosztálytól.

Középmezőnyről tulajdonképpen nem beszélhetünk, hiszen a nyolcadik AS Romát és a 19. Bresciát mindössze négy pont választja el egymástól, azaz tényleg csak a szerencsén és egészen apró momentumokon múlott, hogy mely gárdák lesznek kénytelenek jövőre a Serie B-ben indulni. Sőt, tulajdonképpen el sem dőlt, de erről majd később...

A 11. helyen végzett Lecce és a 12. pozícióban zárt Cagliari helyezése nagyjából megfelel a papírformának, a déliek nem sínylették meg jelentősen első számú gólfelelősük, Valerij Bozsinov januári távozását, sőt a bolgár pótlását házon belül oldották meg: a korábban jobbára a cserepadot koptatott szerb Mirko Vucsinics 19 gólt szerzett a bajnokságban. Zdenek Zeman csapata sokkal előrébb is végezhetett volna, ha védelme nem szerepel olyan tragikusan, mint ahogy: a Lecce nem kevesebb, mint 73 gólt kapott a bajnokságban, ennyi találattal korábban még egyetlen csapatnak sem sikerült bennmaradnia a Serie A történetében!

A Lazio tulajdonképpen örülhet a tizedik helyének, és annak, hogy a tavaly tapasztalt viharok ezúttal elkerülték a klubot: az öt évvel ezelőtt még bajnoki címet ünnepelt rómaiak visszasüllyedtek a középcsapatok közé. A Cagliari szezonja a várakozásokkal ellentétben nem elsősorban Gianfranco Zoláról szólt; az apró termetű veterán ugyan nem játszott rosszul, de két fiatal játékos még nála is jobban szerepelt: Mauro Esposito 16 góllal, Antonio Langella pedig hat találattal és számos gólpasszal érte el, hogy Marcello Lippi szövetségi kapitány mindkettejüket számításba vegye a válogatott keret összeállításánál.

A Reggina szurkolói nem biztos, hogy elégedettek csapatuk 13. helyezésével, hiszen a Reggio Calabria-i gárda sokáig a táblázat első felében tartózkodott, csak a hajrában mutatott hullámvasutazásának köszönheti, hogy helyezése végül két számjegyű lett.

A Siena és a Chievo egyértelműen örülhet, hogy nem esett ki, hiszen a fekete-fehérek és a veronai kék-sárgák is több alkalommal igen közel voltak ehhez a szezon során. A végtelenül kiélezett bajnoki hajrá azonban nekik sikerült jobban (a Chievót a néhány héttel a zárás előtt bátran meglépett edzőváltás mentette meg), így maradtak az A ligában.

A kiesést megúszta a Fiorentina is, de ennél több pozitívumot aligha lehet elmondani a lilák szezonjáról: a nyáron olyan játékoskerettel indultak neki a bajnokságnak a firenzeiek, amely minimum a középmezőny elejére, sőt akár a dobogó közelébe is repíthette volna a csapatot. Ehelyett folyamatos zuhanórepülést produkált a gárda, mely majdnem a másodosztályban végződött, de a sztárok még idejében összekapták magukat, és megmentették a patinás klubot az újabb kieséstől.

Persze egy csapatnak, amelyben többek között Cristiano Lupatelli, Tomás Ujfalusi, Giorgio Chiellini, Enzo Maresca, Martin Jörgensen, Chris Obodo, Nakata Hidetosi, Fabrizio Miccoli és (januártól) Bozsinov szerepelt, aligha válik dicsőségére a 16. hely.

Ennek a pozíciónak nagyon örültek volna Bolognában, Parmában, Bresciában és Bergamóban is, de előbbi két csapat még túlórázni kénytelen a bennmaradásért, utóbbiak viszont már készülhetnek a másodosztályra. A Bologna FC és az AC Parma ugyanannyi (42) ponttal zárt, mint a Fiorentina, és az olasz bajnokság szabályainak értelmében ilyen esetben a három gárda egymás elleni eredményei rangsorolnak.

Az ebben az összevetésben legjobb csapat, azaz a Fiorentina bent maradt (annak ellenére, hogy a gólkülönbségük a liláknak a legrosszabb az érintettek közül), a másik két együttes viszont rájátszásra, ún. spareggióra kényszerült. A Bologna FC nem tudta túltenni magát Giuseppe Signori tavaly nyári távozásán, sem a veterán csatár góljait, sem a pályán kívüli vezető szerepét nem sikerült pótolni.

Az AC Parma vesszőfutása az anyacég másfél évvel ezelőtti csődje és az összes kulcsjátékos távozása után borítékolható volt, ráadásul az sem tett túl jót az együttesnek, hogy az UEFA-kupában egészen az elődöntőig jutott, így a figyelem megoszlott a hazai és a nemzetközi szereplés között.

A Bresciának nem voltak ilyen jellegű gondjai, mégis kiesett, hiszen a Roberto Baggio visszavonulása utáni első idényben a klubnak nem volt igazi vezéregyénisége, sem olyan csatára, aki szállította volna a megmeneküléshez szükséges gólokat. Az Atalanta helyzete már régóta reménytelen volt, a kék-feketék már az ősszel kibérelték maguknak a tabella utolsó helyét, és ahhoz szinte végig makacsul ragaszkodtak. A januári vérfrissítés sem segített a bergamóiakon, akik - egyetlen újoncként - nem tudtak megkapaszkodni a legmagasabb osztályban.