Amikor a bíró lenyeli a sípot - Rátgéber-blog Moszkvából

Az egyik legsikeresebb és legkedveltebb magyar kosáredző, Rátgéber László 15 év után úgy döntött, elhagyja a Pécs nőikosárlabda-csapatát, és a Szpartak Moszkva trénere lesz. A magyar női válogatott szövetségi kapitányaként is (kiválóan) dolgozó szakember az [origo]-nak írt negyvenhatodik blogbejegyzését vidnojei otthonából keltezte.

Egy darabig ez lesz az utolsó moszkvai blogbejegyzésem, este indulunk haza a családdal, 21.10-kor érkezünk Ferihegy 2-re. Nem lehet azt mondani, hogy nyugalmas negyvennyolc órám volt, hétfőn elrepültünk Jekatyerinburgba, a bajnoki döntő utolsó meccsére, kedden lejátszottuk, utána rögtön gépre ültünk, három óra múlva Moszkvában voltunk, most meg, szerdán reggel, csomagolunk, s nemsokára irány a repülőtér. Vége az első oroszországi szezonomnak.

Szóval, Jekatyerinburg. Az Urálban hóesés fogadott bennünket, ami alaphelyzetben nem feltétlenül meglepő, csak annyiban, hogy amikor elhagytuk Moszkvát, a fővárosban húsz fok feletti hőmérséklet volt, Tomcsi például fagylaltozott, azt hittük, már végképp itt a nyár. De Oroszország az mégiscsak Oroszország - és nem csak az időjárás tekintetében...

Aztán feldobták a labdát a hatezer fanatikus Jeka-szurkoló előtt, s mire észbe kaptunk, húsz játékperccel később, 48-29 állt az eredményjelző táblán. Nem a mi javunkra. Tény, hogy akadozva kezdtünk, Sylvia Fowles kihagyta a helyzeteket, ők meg mindent bedobtak. De nem ez a lényeg. A játékvezetői hármas már ekkor megkezdte példátlan csalássorozatát, amely nagyszünet után csak fokozódott. Ennek ellenére - félidőben egy kicsit változtattunk a taktikán - a 33. percben 61-60-ra átvettük a vezetést, azaz 12 perc leforgása alatt csináltunk egy 31-12-es periódust! A világ második legerősebb csapatának otthonában, ellenséges játékvezetők szeme láttára. Sőt, még négy perccel a vége előtt is 67-64-re vezettünk.

Akkor kifújták Diana Taurasit, a világ legjobb kosarasát, kifújták legjobb oroszunkat, Tatyjana Scsogoljevát. De még így is nyerhettünk volna. Húsz másodperccel a vége előtt - jóllehet azt mondtam, játsszuk ki végig a támadási időt - Sue Bird hirtelen ziccerbe került, méghozzá óriásiba, és hát rádobta a labdát. Kiperdült a gyűrűből, a lepattanót a Jeka szerezte meg, Agnieszka Bibrzycka triplával próbálkozott, a labda kipattant, az oldalvonalon túlra. Csakhogy Sandrine Gruda utána vetődött, és visszakanalazta, pontosan Bibrzycka kezébe, akiről megfeledkeztünk, s ő 0,9 másodperccel a lefújás előtt értékesítette a ziccert. 70-68, bár még volt egy időkérésünk, feldobtuk Sylviának a labdát, de már nem maradt idő a rádobásra. Kikaptunk, elvesztettük a döntőt.

Miközben mentem gratulálni Gundars Vetrának, a Jeka lett edzőjének - aki makulátlan úriember, s mellesleg a szöuli olimpia bajnoka a szovjet válogatottal -, a következők játszódtak a pálya közepén: Diana berohant a bírókhoz, elkezdte mondani nekik a magáét, erre az egyik sípos mellbe taszította. No, erre Taurasinak se kellett több, ököllel támadt a csalóra, Sabtaj húszméteres sprinttel ott termett, és játékosa védelmében hatalmasat taszított a játékvezetőn. Hogy végül nem alakult ki verekedés, az csak annak volt köszönhető, hogy mindenkit lefogtak. Közben nekem Vetra a következőket mondta: "László, ti nyertétek meg az Euroligát, s egy edzőnek ez a legfontosabb!" Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy semmi pénzért nem cserélném el a két trófeát.

De beszéljünk még a bírókról. A második félidőben úgy fújták ki a legjobbjainkat védekezésben, hogy szinte fel sem tudták emelni a kezüket. Amikor meg mi támadtunk, s a Jeka játékosai csépelték a mieinket, a bírók lenyelték a sípot. Nem akarom most felfedezni a spanyolviaszt, voltam már szenvedő alanya egy-két csalásnak a pályafutásom során, de ez a mostani ott van a Top háromban.

A meccs után Sabtaj bezárta a csapatot az öltözőbe, nem engedte, hogy átvegyük az ezüstérmeket. Főnökünk a személye elleni támadásként éli meg azt, ami kedden a pályán történt. Hazafelé egymás mellett ültünk a gépen, elmondta, hogy odaadjuk a meccs dvd-jét egy nemzetközi bíróságnak, s ha bebizonyosodik, hogy csaltak, akkor addig nem veszünk részt az orosz bajnokságban, amíg ezt a három bírót örökre el nem tiltják a fújástól.

Én csak azért voltam szomorú, mert óriásit küzdött a csapat, mínusz tizenkilenc pontról fordítottunk, mint a régi, szép pécsi időkben, és a végén a bírók nem engedték, hogy megkoronázzuk a bravúrt.

Ki tudja, mi lett volna a döntő végeredménye, ha nem kettő, hanem három nyert meccsre megy... De hát a közelgő Európa-bajnokság miatt az orosz szövetség lerövidítette a rájátszást. Akárhogy is, a gépen nem volt rossz a hangulat, mindenki mindenkinek megköszönte a szép szezont, aztán leszálltunk Moszkvában.

Ma reggel még mindig húsz fok van, Lacika be akart menni az iskolába, annyira megszerette, nagyon jó húzás volt, hogy ott hagytuk a méregdrága British International Schoolt, s egy igazi orosz iskolába kezdtük el járatni. Tomcsi megint fagyizik, Moszkvában már szinte jobban érzi magát, mint otthon, csak mindig a tengert keresi, de nem találja.

Azért Magdi meg én már nagyon érezzük, hogy jó lesz megérkezni Pécsre.