Spanyolország bekebelezte Portugáliát - Rátgéber-blog Moszkvából

Az egyik legsikeresebb és legkedveltebb magyar kosáredző, Rátgéber László 15 év után úgy döntött, elhagyja a Pécs nőikosárlabda-csapatát, és a Szpartak Moszkva trénere lesz. A magyar női válogatott szövetségi kapitányaként is (kiválóan) dolgozó szakember az [origo]-nak írt negyvenkettedik blogbejegyzését vidnojei otthonából keltezte.

Nem könnyű átállni a dolgos hétköznapokra a salamancai fiesta intenzív egy hete után. Kaptunk ugyan három nap pihenőt, de az ünneplés különböző stációi legalább annyira kifárasztottak bennünket, mintha napi három edzéssel készültünk volna a vasárnap esti, CSZKA elleni első bajnoki elődöntőnkre.

Azért még ne szakadjunk el teljesen a csodálatos kasztíliai városkától, talán nem csodálkoznak rajta, ha ezentúl Salamancát kedvenc városaim között tartom számon. A döntő előestéjén történt; a Hotel Alameda Palace éttermében ücsörögtünk Sabtajjal és valamelyik magyar újságíró barátommal, amikor a főnök tűnődve megjegyezte: "Laci, édesanyád legyen kéznél a meccs végén, mert, szerintem, megérdemelné, hogy ő is ott legyen melletted az eredmény hirdetésénél. Hiszen maga is nagyszerű kosárlabdázó volt." Persze nekem is eszembe jutott már, hogy az anyut oda kellene hívni, csak hát annyira nem mertem elkiabálni a győzelmet, hogy nem akartam szóba hozni a dolgot.

Így azonban, hogy Sabtajnak eszébe jutott, hogy úgy mondjam, teljesen legális lett az ötlet, és életem talán legboldogabb pillanata lett az, amelyben elkészült a győzelmi csapatkép, rajta az édesanyámmal. Ha vége az orosz bajnokságnak, az első dolgom az lesz, hogy lemegyek Újvidékre, ki a temetőbe édesapám sírjához. Ő is nagy edző volt, életemben először 1992-ben kaptam meg az év edzője címet, még Jugoszláviában, s hogy az aput idegesítsék, azt írták rá, hogy a család legjobb edzőjének. Soha nem akarta bevallani, hogy jobb vagyok nála - pedig mennyire büszke volt rám! -, most már boldogan bevallaná, de nem teheti. Mennyire sajnálom, hogy ezt az Euroliga-sikert nem érhette meg. Ha élne, megköszönném neki, hogy 1987-ben, alig húszéves koromban becsalt egy edzésére, és velem fejeztette be. Azzal kezdődött a karrierem, pedig az első terv az volt, hogy játékvezető legyek. Aztán nem lettem. Pedig hányszor, de hányszor nyert volna a gyengébb csapat.

Ám ha valakinek mégiscsak hálával tartozom ezért az Euroliga-címért, akkor az - szerintem kitalálták - Magdika, a feleségem. Ő biztatott, hogy ne féljek elhagyni Pécset, ne legyek gyáva, és itt, Moszkvában is kiállt mellettem a nehéz pillanatokban. Mert azért akadtak ilyenek is.

Ünneplés a nagy családdal

Egy sikeres férfi mögött mindig egy jó nő áll, szokták mondani, erről jut eszembe, hogy életem legnagyobb eredményének nem az Euroliga-diadalt tartom, hanem, hogy egyszer szerepeltem már a Sikeres nők magazinjában is.

Szóval, a sikeres férfi mögött mindig egy jó nő áll, no meg két jó gyerek. Lacika már átérezte a győzelem jelentőségét, nagyon boldog volt, Tomcsi is, habár ebben nyilván az is közre játszott, hogy beígértem neki egy doboz Legót, aminek a vége egy puska lett.

De vissza Moszkvába! Megismertem egy újabb grúz éttermet, a Párkányi és a Játékos családdal ebédeltünk ott, a jelek szerint annyira összeforrtam a csapattal, annyira vérbeli edző lettem, hogy még a privát életemben is Játékosokkal ebédelek. Kabanocska volt az étterem neve, ez oroszul kis vaddisznót jelent, ennek ellenére én bárányt ettem, nagyon finom volt.

Azért volt doktor Mirzali bárjában is egy buli, ezen az amerikaiak is megjelentek, például az egyik másodedzőnk, Pokey Chatman is a szőke barátnőjével, Christie-vel. Todd, a centeredzőnk - Chicagóból - szintén megjelent, ő roppant tájékozott ember, még Salamancában megkérdezte, hogy "Portugália ugye Spanyolországban van?"

Mirzalinál jó volt a hangulat

A doki azt mondta, ha netán 2-0-val kivégezzük a CSZKA-t, és már szerdán véget ér az elődöntő, akkor rendez még egy partit, amelyen hastáncos csajok is lesznek. Nem Portugáliából.

A blogjaimból, gondolom, kiderült már, hogy Mirzali a csapat kulcsembere, ez többek között abból is kiderül, hogy az idegenbeli meccseinken mindig nála van az öltözőnk kulcsa.

A biztonság kedvéért Sabtajnál is volt egy összejövetel, ezen a tulaj elejtett egy-két olyan megjegyzést, amelyekből arra következtetek, hogy a salmancai diadal nem ártott a jövőmnek. Megjegyezte - többek között -, hogy meghosszabbították a vidnojei lakásunk bérletét, továbbá érdeklődött arról is, hogy a következő szezonban milyen játékosokkal szeretném megerősíteni a csapatot. Tettetett szomorúsággal közölte, hogy nagy a baj, jövőre is Sue Birddel és Diana Taurasival kell elképzelni a csapatot, mert még egy évre szól a szerződésünk, ezt persze már eddig is tudtam, és csak annyit mondtam Sabtajnak, hogy hasonló csapásokat az életem hátra lévő részében is el tudnék képzelni magamnak.

Szóval, ma este meccs a Dvorec Szportában a CSZKA-val, nem akármilyen ellenfél, ott játszik Ann Wauters és a gyönyörű Ilona Korsztyin, utóbbiról úgy tudtam, hogy a következő szezonban nálunk játszik, de aztán a minap változott a helyzet, Tatyjana Scsogoljeva viszont állítólag távozik tőlünk, éppen Jekatyerinburgba. Azért a szép Ilonka életében is történt változás, még Pekingben, az olimpián: összejött Pau Gasollal, a spanyol világbajnok centerrel, a Los Angeles Lakers sztárjával, s szakított francia barátjával, akivel lassan tíz éve járt.

Nagy ünnepség lesz a meccs előtt, köszöntik az immár háromszoros Euroliga-győztes csapatunkat, na, az ilyen dáridókat nagyon nem szeretem, ilyenkor szokott az ellenfél belerondítani az ünnepségbe. Abban azért bízom, hogy Dianáék igazi profik, nem kábulnak el az ajnározástól.

Aztán kedden mehetünk ebédre Gromov kormányzóhoz, a moszkvai terület nagyfőnökéhez, akinél - mint már legutóbb említettem - a kassza kulcsa van. Mert nemcsak a háborúhoz, hanem a kosárlabdához is ugyanaz a három dolog kell...