Az olasz Gianmarco Tamberi eddig sem volt ismeretlen az atlétikát ismerőknek, de Budapesten még többen megismerték és megszerették, miután megszerezte a számára még hiányzó címet.
Tamberi 2016 elején robbant be a férfi magasugrás élmezőnyébe, amikor megnyerte a fedett pályás világbajnokságot, majd a szabadtéri Európa-bajnokságot is. A riói olimpiát azonban egy bokasérülés miatt csak a lelátóról, begipszelve nézhette végig. 2017-ben, majd 2019-ben sem jutott be a világbajnokság döntőjébe, és neki igazán jól jött, hogy egy évvel elhalasztották a tokiói olimpiát. Az ötkarikás játékokon pedig ezt ki is használta, és emlékezetes módon jó barátjával, Mutaz Essza Barsimmal holtversenyben olimpiai bajnok lett belőle Japánban.
Ahogyan azt már az utóbbi világversenyeken megszokhattuk tőle, ezúttal is hamar jó barátságba keveredett a közönséggel. Már a vasárnapi selejtezőben is óriási ováció fogadta egy-egy nekifutását és sikeres ugrását, ám így is közel volt a drámai kiesés: a továbbjutáshoz szükséges 228 cm-es magasságot harmadszorra ugrotta csak át. A keddi döntőben aztán már a pályára lépésénél elképesztő hangulatot teremtettek a szurkolók.
A bemutatásakor beült a zenekarba dobolni,
majd minden ugrása előtt megtapsoltatta a közönséget a félig borotvált arcú atléta, aki 236 cm-es ugrásával megnyerte a világbajnoki címet Budapesten.
A verseny végén megvárta, amíg az utolsó szám, a férfi 3000 m akadályfutás döntője is véget ér, majd már ünnepelve, még egy tét nélküli kísérlethez odaállt – igaz, végül a 240 cm-re helyezett léc alatt futott át, és folytatta tovább az ünneplést. Megfürdött a vizesárokban a szintén vb-címet ünneplő Soufiane El Bakkalival és az akadáyfutásban bronzérmes Abraham Kibiwottal.
A fürdőzés után ezután lekerült róla az átázott mez, és Tamberi félmeztelenül ünnepeltette magát a stadionban maradt szurkolókkal.
Az Egyenlítői-Guineából érkezett Prieto Alfaro nevezési idő nélkül szerepelt a rajtlistán, és hamar kiderült, hogy nem véletlenül. A 2:04,20-as ideje (amely így új egyéni csúcs lett) majdnem 16 másodperccel maradt el az utolsó előtti helyezettől,így már a mezőny nagy része szinte ki is pihente magát, miközben ő még a célegyenesben futott férfi 800 méteren.
Prieto Alfaro a közönség óriási biztatása mellett ért végül be a célba. Csakúgy, mint legendává vált honfitársa, Eric Moussambani a 2000-es sydney-i olimpián, a 100 méteres gyorsúszás előfutamában, ahol hasonlóan gyenge időeredményt teljesítve ért célba.
Az atlétikai világbajnokságok történetében először fordult elő, hogy egy egyéni versenyszámban két aranyérmet is kiosztottak. A női rúdugrás döntőjében ugyanis az ausztrál Nina Kennedy és az amerikai Katie Moon között holtverseny alakult ki, és úgy döntöttek mindketten, hogy az ezüstérem helyett megelégednek a világbajnoki címmel.
A tavaly vb-bronzérmes Kennedy számára már a 485 cm teljesítése is azt jelentette, hogy három centivel megjavította az ausztrál országos csúcsot, így szinte nyomás nélkül versenyezhetett; míg Moon topfavoritként követte minden sorozatban az ausztrált úgy, hogy ő már idén júliusban is túljutott a 490 cm-en.
Kennedy másodszorra átugrotta a 490 cm-re tett lécet és örömkönnyekben tört ki. Így Moon számára a vb-cím életben tartásáért kötelező volt teljesítenie a feladatot, ő pedig ezt meg is tette: folytatódhatott a párharc 495 cm-en. Ez a szint azonban már mindkettejükön kifogott, és miután a 26 éves ausztrál harmadszor is leverte a lécet, izgulhatott, hogy Moon átugorja-e, de neki sem sikerült.
A két hölgy az utolsó átvitt magasságon ugyanannyi kísérlettel jutott át, és a rontásaik száma is azonos volt (6), így abszolút holtverseny alakult ki.
2009 óta opcionális lehetőség a szétugrás (folyamatosan viszik le a magasságot, míg valakinek sikerül az ugrás) vagy helyette kérik a közös pozíciót. Így aztán Kennedynek és Moonnak is feltették ugyanazt a kérdést, amit Barsimnak és Tamberinek a tokiói olimpia férfi magasugró döntőjének végén: szeretnének tovább ugrani, vagy megelégednek az aranyéremmel?
A világversenyek történetében másodszor tették fel tehát ezt a kérdést, és természetesen ahogy két éve Tokióban, úgy ezúttal sem igazán gondolkodtak az érintettek a teljesen egyértelmű válaszon.
A női 35 kilométeres gyaloglás közben a későbbi győztes spanyol Kimberly García León 33 kilométernél azt hitte, már a célegyenesbe fordulhat, és a spanyol zászlóért is nyúlt, majd meglepődve vette észre, hogy bizony még van számára hátra egy kör. Mérgében gyorsan a földre dobta a spanyol zászlót, de simán megnyerte így is a világbajnokságot.
Boldogan ért a célba a férfiak között a szlovák Dominik Cerny, aki egyéni csúccsal 19. lett a férfiak mezőnyében, majd az örömét tovább fokozta azzal, hogy megvalósította a tervét. Nagyjából fél órát kellett várnia arra, hogy a szintén szlovák barátnője, Hana Burzalová a 28. helyen beérjen a célba, majd a szép számú közönség előtt feltette neki a nagy kérdést: hozzámegy-e feleségül a 22 éves gyalogló?
Burzalová természetesen igent mondott, amit óriási tapssal jutalmaztak a Hősök terén felállított lelátón ülők is.
Noah Lyles a legnagyobb legendák közé emelkedett a budapesti világbajnokságon. Világbajnok lett 100-on, 200-on és a 4x100-as váltóval is. Usain Bolt mellett az egyetlen olyan atlétává vált, aki legalább háromszor győzött vb-n 200-on.
A 26 éves amerikai a 200-as döntő után érdekes dolgokat mondott. Usain Bolt 2009-es idejétől 33 századmásodperccel ugyan elmaradt, de a jamaicai óta az első ember lett, aki egy vb-n 100 és 200 méteren is győzni tudott.
A ma már hatszoros világbajnok atléta kicsit beleszállt az amerikai közönségbe.
„Tudják, mi az, ami a legjobban fáj? Amikor megnézem az NBA nagydöntőjét, és a végén a győztes titulusa az, hogy világbajnok. Mégis minek a világbajnoka?! Az Egyesült Államoké? Hogy lehet ilyet leírni? – nevetett kínjában Lyles, utalva arra, hogy az amerikaiak mennyire a saját major sportjaikat tartják a legfontosabbnak. – Szeretem a hazámat, legalábbis legtöbbször, de az USA egyáltalán nem maga a világ. Mi, akik itt vagyunk, mi mindnyájan képviseljük a világot.
A Föld majdnem minden országából vannak itt versenyzők, akik azért küzdöttek, hogy a hazájuk színeiben, egy nemzeti zászlóval ellátott mezben versenyezzenek. Az NBA-ben viszont nincsen semmiféle zászló. Éppen emiatt kell, hogy többen figyeljenek ránk, hogy megmutathassuk magunkat a világnak."
Nem véletlen, hogy arra a napra kelt el a leghamarabb az összes jegy, amikor a svéd rúdugró, Armand Duplantis versenyzett. Tőle nem csak a világbajnoki címet, de világcsúcsot is lehetett várni. Duplantis fölényéről rengeteget elmond, hogy 610 centivel úgy lett világbajnok, hogy egyszer sem hibázott, ráadásul elsőként láthattak magyar földön rúdugrókat ilyen magasságban a nézők.
Duplantis 623 cm-re tetette lécet, háromszor is megpróbálta megdönteni a világcsúcsot, de ez végül nem jött össze neki.
Lehetett szeretni vagy nem szeretni a Youhuu névre keresztelt rackát, de azt nem lehet mondani, hogy a kabala nem dolgozott meg a pénzéért. Voltak megosztó cselekedetei is, de mindig ott volt a tűz közelében és szerves részévé vált a világbajnokságnak.
A bahamai Anthonique Strachanre például szegényre a szívbajt hozta a női 200 méteres síkfutás elődöntői után. Strachan a második elődöntőben a harmadik helyen végzett, ám a 22,30 másodperces időeredménye elég volt ahhoz, hogy idővel még reménykedjen a továbbjutásban.
A bahamai el is foglalta a helyét a "lihegőben", ahol a bizonytalan sorsú atléták foglalnak helyet, majd a kanapé mögül váratlanul felbukkant Youhuu, aki rettenetesen megijesztette Strachant.
Végül Strachannak nem sokkal később lejjebb ment a pulzusa, majd számára megnyugvást okozhatott az is, hogy a harmadik elődöntő után bebizonyosodott, hogy az ideje elegendő a továbbjutáshoz, így bejutott a péntek esti döntőbe.