Zenei tömegvallás: Tool

Vágólapra másolva!
Spirituális élmény a Nagyszínpadon hétfőn: érkezik a Tool. Előtte a Tankcsapda tölti meg a Nagyszínpad előtti teret, ma lesz Napalm Death, de rajtuk kívül az izlandi GusGus, a bulis Sergent Garcia és a lapp Mari Boine miatt is érdemes kimenni. Az [origo] ajánlója hétfőre.
Vágólapra másolva!

Az ilyen és ehhez hasonló, alaposan túlmisztifikált magyarázatok, történetek és mellékszálak jól jellemzik a zenekar teljes életútját, azonban nem csupán a kitalált történetek miatt van a Toolnak egyfajta túlvilági hangulata. Ott van mindjárt a zenei stílus, ami bár a kezdetekben erőteljesebb és nyersebb hangzású volt, mint a későbbi, sokkal letisztultabb anyagok, de már az első felvételek is jellemzően lassabb tempójú, húzós dinamikájú dalok voltak, magukon hordozva a nagy hatású elődökként megjelölt King Crimson és Pink Floyd hipnotikus ritmusainak nyomait. Ehhez jön hozzá a sokszor spirituális témákat feldolgozó, máskor lázadó, de minden esetben mély és nehezen emészthető szövegvilág.

A zenei stílust meghatározni már nehéz feladat, hiszen ebben még talán a tagok maguk sem tudnának teljesen megegyező álláspontra jutni. Leggyakrabban nem is a ritmika, a hangszerek vagy a dallamok alapján szokás behatárolni a Toolt, sokkal inkább maga a jelenség, az egész zene esszenciája nyomán lehet ráhúzni a neoprogesszív vagy art rock (esetleg a keménység szubjektív megítélése függvényében a rock szót metálra cserélve) jelzőket. Ettől eltérő kategorizálást pedig már csak azért sincs értelme ráerőltetni a bandára, mert az életútjában folyamatosan annyira meghatározóak a kísérő művészeti mellékágak, hogy emiatt is a legjobb az art jelzőt a meghatározásba építeni.

A Tool-sztorit ott hagytuk tehát abba, hogy a '80-as évek végére egymásra talált a négy alapító tag, akik körülbelül három hónappal később már szerződést írtak alá egy kiadóval, hamarosan pedig olyan zenekarok oldalán turnéztak, mint a Fishbone vagy a Rage Against The Machine (bár ne feledjük, hogy a RATM is akkor indult, úgyhogy a kult státust még ők is épp csak elkezdték építgetni).

Az első kiadvány 1992-ben jelent meg Opiate címmel, ami már címében hordozta az első áthallásos kinyilatkoztatást a Tool részéről, utalva az ismert Karl Marx-idézetre, miszerint "a vallás a nép ópiuma". A címadó dal szövegében Maynard a tőle elvárható fátyolozással, mégis nyíltan figurázza ki a hittől függő tömegeket, és nem ez az egyetlen fricska a még csak debütáló anyag kapcsán. Az első klipet ugyanis az ekkor megjelent Hush című számra készítették, amelyben a zenekar tagjai meztelenül, szájukon ragasztószalaggal és intim testrészeiken a "szókimondó szövegek" címkét kifigurázó jelzéssel szerepelnek, így tiltakozva a cenzúra ellen. A videót természetesen nem játszotta agyon egy csatorna sem, érdekessége azonban, hogy ez az első és egyben utolsó klip, amelyben a zenészek maguk is feltűnnek.

A meglehetősen erős és bevállalós indítást követően nem is tétovázott sokat a csapat, mindjárt a rákövetkező évben jelentkeztek az első stúdióalbummal Undertow címmel. Ezt már fesztiválfellépések, további koncertek és egy aranylemez minősítés kísérte, de az aktuális botrány sem maradt el. A kislemezes Prison Sex című számhoz készített klip (lásd lent) úgy mutatta be a gyermekbántalmazást, hogy azt a zenei csatornák néhány sugárzás után rendre levették a repertoárjukról. Ez volt azonban az utolsó olyan eset, amikor a zenetévék intettek be a Toolnak, innentől ugyanis már egyre inkább átvette az irányítást a csapat, és a szaporodó rajongói bázisnak köszönhetően már kereskedelmi megfontolások alapján sem volt sok választása az alapvetően financiálisan gondolkodó tévétársaságoknak.

Egy tagcserét követően (basszusgitárral érkezett Justin Chancellor, aki akkoriban az angol Peachben bőgőzött) érkezett meg '96-ban az Aenima című lemez, amelyről a Stinkfist-hez készült videóklip, ennek megfelelően pedig természetesen jött az újabb botrány. Az MTV átneveztette a számot, a rádiók pedig megvágatták a szövegét, a rajongók nyomására azonban egyre több helyen bukkant fel a vágatlan verzió. Az Aenimá-t ez alkalommal egy hosszabb szünet követte, amely alatt a zenekar ügyes-bajos kiadói problémáit igyekezte orvosolni, világszerte turnézott, és még egy új Maynard-project elindítására is maradt idő, ami A Perfect Circle nevű supergroupként vált mára szintén legendává.

A következő sorlemez csak öt évvel később látott napvilágot Lateralus címmel, amelynek szintén megvan a maga története. Ekkortájt kezdett ugyanis egyre nagyobb teret nyerni az internetes fájlcserélő hálózatok első szélesebb körben is használt generációja, élen a Napsterrel, ami ellen saját hadjáratot indított a Tool. A még ki nem adott lemezről egyre több információt szellőztettek meg, úgymint a címét, illetve a számok listáját, majd legalább egy tucat különböző hamis albumváltozattal árasztották el az illegális zeneletöltőket, alaposan megzavarva ezzel a közönséget. Az anyag végül 2001-ben jelent meg, és ismét ászt ütött a médiának, ugyanis a számok átlagos hossza hat és fél perc lett, ami a legkevésbé sem mondható rádióbarátnak, az első klip pedig több mint tízperces volt, ami szintén kívül esik a kereskedelmi kategórián. Az utolsót azonban megint a Tool nevette, hiszen az album rögtön megjelenésekor első lett az amerikai lemezeladási listán, a rajta szereplő Schism című szám (a videót lásd alább) pedig Grammyt kapott, így a zenekar kikerülhetetlenné vált.

A legutóbbi lemez tavaly jelent meg 10,000 Days címmel, és bár erről már idejekorán elkezdték elhinteni az alapvető információkat, a bizalmatlan rajongók már semmit sem mertek biztosra venni, míg a kezükbe nem fogták az albumot. Végül kiderült, hogy az információk valósak voltak, a negyedik nagylemez pedig ismét hatalmas siker: első hely az értékesítési rangsorban, több mint félmillió eladott példány egy hét alatt csak az USA-ban és egy újabb Grammy, ezúttal a korong csomagolásáért.