Porra sör

A Sziget felhozatalán végignézve nyugodtan mondhatjuk: kedvenc fesztiválunk az évek óta tartó átalakulás végéhez vagy talán épp egy szép új világ kezdetéhez érkezett. Hová tűntek a nagyszínpadról a kilencvenes években természetesnek számító húzónevek? Mi keresnivalója van egy eredetében és szellemiségében egyértelműen alternatív fesztivál fő produkciói között a konzumzenének? A Sugababes láttán minden bizonnyal a legtöbb veterán szigetlakónak marokba szorul majd a mancsa az egy éve remegve várt söröspohár körül (felháborodni a Tilos-helyszín hiányán is lehet, ha már itt tartunk). Fanyalgással vegyes nosztalgiázás helyett azonban lássuk, minek lehet örülni idén a Hajógyárin. Mert ok - még az elmúlt évek programjának fényében is vagy inkább főleg abban - akad bőven.

A szombat, ahogy már említettük is, egyértelműen a zúzósabb műfajokról szól majd, elsőként a német Reamonn üti fel a tankönyvet. Róluk annyit tudunk pontosan, hogy turnéztak már a Guano Apes és a H.I.M. mellett is, valamint ugyanaz a Steve Lyon a producerük, aki egykor a Cure-t is menedzselte.

A svéd In Flames fellépése már küzdelmesebbnek ígérkezik, ők azt a keményvonalas, de atmoszférikus metált játsszák majd, amit a skandinávok - számunkra máig érthetetlen okokból kifolyólag - annyira tudnak. Talán az északi jóléti államforma termeli tucatjával ezeket a csapatokat, talán a napfény mennyisége és furcsa eloszlása miatt morcosak, esetleg, ahogy mostanában sejtik, a szélkerekek magasfrekvenciás hangjai depresszívek, de ami biztos: a recept működik. Magyarország után Japánban, majd egyből Ausztráliában turnézik tovább az együttes.

Ha hardcore napról van szó, akkor természetesen a Tankcsapdának is helyet kell kapnia a külföldiek között. Lukács és bandája talán az egyetlen a rendszerváltozás zűrzavaros idejében alakult hasonszőrű együttesek közül, mely még ma is állandó rajongótáborral bír, mely albumról albumra meg tud újulni, sőt - ami még ennél is ritkább - a magukat nem feltétlen rockerként definiálókkal is meg tudták szerettetni zenéjüket.

A szombati nap utolsó fellépője, a finn Rasmus meglehetősen hibrid zenekar, esetükben a mesterségesen előállított fiúcsapatok és a már említett skandináv halálmetál közötti egészséges kompromisszumról van szó. Úgy tűnik a csapat nehezen növi ki a kamaszkori depressziót - mostanra már a húszas éveik közepén járnak a tagok -, ebből minden bizonnyal majd a közönségre is záporozik rendesen, de az érfelvágós hangulatot kerülendő, azért európai slágerlistákat megjárt dalokra is számíthatunk.

Az eredeti program szerint a vasárnapi napot a New York-i art-pop közösség köpönyegéből előbújt Scissor Sisters nyitotta volna meg, de az együttes az utolsó pillanatban lemondta a fellépését. A szervezőknek azonban sikerült kitölteniük az ötödik nap koradélutáni sávjában keletkezett űrt: végül a német Mambo Kurt lép majd a nagyszínpadra. Karel Gott méltó örököse sem először jár már a Szigeten, mindenesetre azt a réteget, amelyik Soltész Rezsőre és Uhrin Benedekre esküszik, biztosan idén is megnyeri magának.

Seeed

A germán zenebohóc várhatóan tragikus performansza után a szintén német Seeed következik, az elmúlt évadban ők is jártak már hazánkban. A felállás esetükben nagyon egyszerű: slukkoltak egy mélyet a most divatos underground műfajokból, kicsit megrágva tenyerükbe köpték, aztán szépen gombóccá gyúrták, az eredménnyel pedig tomboló közönség előtt lépnek fel Európa-szerte. Hallhatunk tőlük elektronikus alapokat, reaggae-t, hiphopot és persze skát is.

Fél nyolckor őrületes sörözéssel kísért Sex Action koncert kezdődik, amit csak azért is érdemes meghallgatni, mert közben - éljen a Fekete Lyuk öröksége - lezajlik majd a Sziget legextrémebb fazonjainak nem hivatalos divatbemutatója is. Ha koncentrált számban szeretnénk tarajosokat, rojtosokat és vereteseket látni, ott a helyünk. Nem arra a fazonra gondoltunk.

Sok "jóra" az Anthraxtól sem számíthatunk

Ha jól számoljuk - immár a harmadik New York-i csapat - a vasárnap utolsó fellépője a várva várt Anthrax. Az együttes több mint húsz éve hajt az élvonalban, ami metálfronton is matuzsálemi kornak számít, nem is beszélve arról, hogy őket tisztelhetjük a nu metal alapjának számító rap-metal műfaj feltalálóiként. Igazi, klasszikus hardcore koncertet várunk tőlük, semmi marhaagyvelő-dobálás a közönség közé, semmi halálhörgés, de a Bon Jovi neve által fémjelzett nyáladzást is elfelejthetjük. Sok dob, sok basszusgitár, mindez feszes tempóval, reszelős énekhanggal kísérve - korrekt hozzáállás, ennél többet igazán nem is akarhatunk.