Feldmár-játékunk nyertesei

Vágólapra másolva!
A jó könyvek sorsa az, hogy filmre vigyék őket, és ez nem működik fordítva. Általában. Fliegauf Benedek 2001-ben forgatott filmjéről azonban még azt sem mondhatjuk, hogy filmnek olyan nagyon jó lenne: száztíz percen keresztül nem látunk mást, mint egy szemüveges arcot - Feldmár Andrásét -, amint nagy átéléssel magyaráz, amúgy érdekes dolgokról.
Vágólapra másolva!

Az egy csoda, hogy van élményünk egyáltalán. Még akkor is, ha óriási fájdalmaim vannak, és rettenetesen deprimált vagyok, az is egy élmény, az is egy csoda. Az csoda, hogy rosszul tudom magam érezni. Hát ki vagyok én, hogy válogassak, hogy jó élményeim és rossz élményeim legyenek. Az ember legyen hálás azért, hogy élményei vannak. Egy buddhista gyakorlat szerint, ha már itt leszel, ha már itt vagy, akkor legyél hálás. Te nem gyáva vagy, te egy hálátlan kutya vagy. Ha azt mondom, hogy én jövök és meglátogatlak, akkor jövök és meglátogatlak akkor is, ha esik az eső, akkor is, ha jégkockák esnek, akkor is, ha havazik, csak fel kell öltözni jól. De azt nem fogom mondani, hogy ja, hát rossz az idő, nem jövök. Tehát a félelem az olyan, mint a rossz idő. Nem kell számításba venni, akkor is azt csinálok, amit akarok. És mikor ezt megértettem, akkor már tudtam, hogy a halálos ágyamon nem fogok magamról olyat gondolni, hogy én egy gyáva ember voltam. Ez nem jelenti azt, hogy én nem félek, csak én akkor is azt csinálom, amit akarok.

Sokat foglalkoztam a hipnózissal. Nem azért, mert hipnotizálni akartam az embereket, hanem éppen azért, hogy megtanuljam, hogyan lehetne visszafelé csinálni. Teljesen normális dolog, majdnem minden hipnotizőr könnyen meg tudja csinálni. Meghipnotizállak, mélyre viszlek, és adok egy szuggesztiót poszthipnotikusan, hogy miután kijössz a transzból, ha én csinálok valamit, vagy valaki csinál valamit, akkor neked meghatározott módon kell rá válaszolnod. És akkor azt mondom, hogy felejtsd el, hogy ezt mondtam, és felejtsd el, hogy azt mondtam, hogy felejtsd el. Általában így csukják be a memóriát.

Mondjuk, azt szuggerálom neked, hogy minden alkalommal, mikor valaki hozzáér az orrához bármilyen módon, akkor neked pislogni kell. Akkor azt mondom, hogy felejtsd el, felejtsd el, hogy azt mondtam, kihozlak a transzból, és akkor azt mondom, adok neked két hetet. Egy szuggesztióban hagytalak, de nem mondom meg, hogy mi az, te találd ki. És ébredj föl belőle. És ahogy ezt így mondom, megérintem az orromat, csakhogy lássam, hogy ez valóban működik, és persze te pislogsz, de nem tudod, hogy pislogtál. És nem tudod, hogy mi történt, csak úgy csinálod, teljesen tudat alatt. Aztán hazamész azzal a feladattal, hogy nahát, most mit csinált a Feldmár nekem. És akkor élsz ezzel három hétig.

Mi lenne a legjobb módszer arra, hogy ezt a problémát megfejtse az ember? Ha erre az ember tudja a választ, akkor ez a válasz arra, hogyan kell kijönni a hipnózisból. Ha nekem ez lenne a feladatom, akkor csak egy módot tudnék látni: meditálnék. De nem tudom, hogy három hét elég volna-e rá. A meditáció arról szól, hogy az ember lassan tágítja a tudatát, úgy, hogy semmit ne tegyen, semmi ne történjék vele, amiről nem tud. És ez úgy kezdődik, hogy az ember ül, nem csinál semmit akaratlagosan. Nagyon jó meditáció az, hogy az ember csak figyeli, hogy a levegő hogyan megy ki és be az orrlyukán, és érzi azt, amit érezni lehet, és semmi mást. Ha valahogy elérem azt, hogy tudom, én mit csinálok, és tudom, mi történik velem, hogyha tudom ezt a differenciát, az már jó.

Indiában az egyik meditációs módszer a lassú mozgás. Hónapokig az ember csak ül. Néha megengedik neki, hogy mozogjon, egy tányér rizst kap egy nap, amit három ujjal lehet enni. Úgy kell enni, hogy minden mozdulatot, amikor a kezedbe veszed a tányért, és viszed a három ujjad, hogy vegyél egy kis rizst és tedd a szádba, rágd és lenyeld, egy olyan mozdulatod se legyen, amit nem te kezdeményezel, hogy ne legyenek tudat alatti mozdulataid. Lassan kell csinálni, lassan mész a WC-re, lassan mosod a fogad. Hogyha ezt elérjük, és akkor valakivel beszélgetünk, aki így megérinti az orrát, és mi pedig pislogunk, abban a pillanatban, aki ezt a meditációs szintet már elérte, az tudja, hogy pislogott, anélkül, hogy pislogni akart volna. Na mi történik itt? Akkor már fölfigyel az ember. Ha rájövök arra, hogy akaratomon kívül pislogok minden alkalommal, mikor valaki az orrát megérinti, akkor már tudom, hogy aha, ez az, amit a Feldmár csinált velem. De a hipnózis olyan mély, hogy ha már tudom is, hogy mi van, akkor se tudok ellenállni neki. Tehát még az után is, hogy már tudom, mi van a következő alkalommal, ha valaki ezt csinálja, még mindig pislogok, pedig már tudom. A belelátás nem elég a változásra. Mi kell hozzá? Az kell, hogy minden erőmmel azt mondjam, azért se fogok pislogni. Lehet, hogy hetekig így kell tennem, amikor az emberek az orrukat megérintik, nem fogok pislogni, bár bennem minden pislogni akar. Egy új szokást kell felvenni. Csak úgy lehet egy régi szokásból kitörni, hogy másik szokással helyettesítjük.

Akinek voltak már élményei a hipnózissal, már nem nagyon hisz el semmit. A hipnózis alatt úgy éreztem, hogy reális világban voltam, ami pontosan olyan valódi, mint ahogy most itt állok és beszélek nektek. Amikor a hang azt mondta, most csináljunk valami mást, akkor az egész valóság szétfoszlott körülöttem. Az én tudatállapotomban nem lennék nagyon meglepve, ha két perc múlva ez az egész realitás szétoszolna, és rájönnék, hogy álmodom, vagy ezt a valóságot valaki csak beszuggerálta nekem, hogy úgy érezzem magam, egy nagy tömeg előtt állok és beszéljek ilyen marhaságokat.

Feldmár András